Rózsa Niki

Felháborító cikket találtam az egyedülálló nőkről az egyik netes újságban. Mostanában mintha ilyenekkel lenne tele a média – semmi mást nem tesznek, mint szidalmaznak minket, elítélendőnek állítva be az állapotunkat. Egy újabb bizonyítéka annak, hogy hiába Bridget Jones vagy Szex és New York, egyeseknek még mindig nem sikerült napirendre térni afelett, hogy ez egy sokak számára választott életforma, amiben ők tökéletesen boldogok és nincs szükségük férfira, akinek egyetlen erénye, hogy pasiból van.
Szerzője természetesen férfi, aki az egyedülállókról való ismereteit nyilván hallomásból meg néhány szánalmas női magazinból szerezte, mert hogy fogalma sincs, mit jelent az, hogy „szingli”, egészen biztos. Vagy csak simán elmebeteg.
Újra kell olvasnom az irományt, hogy megbizonyosodjak felőle, nem álmodtam, és ezt valaki tényleg leírta. De nem, a cikk továbbra is ott virít a képernyőmön, minden képtelenségével együtt. Lényege, hogy a cikkíró szerint az egyedülálló lét járványszerűen terjedő betegség, olyan mint a drogfüggőség, amelyet kezelni kell. Szerintem meg inkább őt kellene kezelni ilyen szöveggel. A szingliséget drogfüggőséggel összehasonlítani kimeríti a „durva túlzás” fogalmát. Betegség és függőség az, ami megnyomorítja az embert, tönkreteszi testileg és lelkileg. Az egyedülállók esetében viszont erről egyáltalán nincs szó. Ugyan néhányuk nem örül, hogy nincs pasija, de ettől még nem romhalmaz az életük, nem a siránkozás tölti ki mindennapjaikat. Van családjuk, barátaik, akikkel jól érzik magukat, még ha néha el is fogja őket a lehangoltság érzése. Viszont rengeteg az olyan, kapcsolatban vagy házasságban élő nő, akit napi rendszerességgel ver, megcsal, megaláz a férjük, ők meg tűrnek, mert nincs hova menniük, pasi nélkül meg nem tudják elképzelni az életüket, mert nincs saját megélhetésük vagy félnek, hogy a család, az ismerősök megszólják őket. Na EZ a betegség, amit kezelni kell, nem pedig az, amikor az ember vállalja önmagát és nem tesz valamit csak azért, mert ez az elvárás. Elvégre nem normális, hogy egy nő önbecsülése azon múljon, hogy van-e pasija, illetve hogy mit szól az életmódjához a szomszéd.
A cikk azt taglalja, hogy a szinglik, bár megjátsszák, hogy boldogok egyedülállóként, ez náluk kényszerállapot, de ők is férjhez akarnak menni, gyereket nevelni. Ez végülis igaz, mert a legtöbben tényleg házasságban és gyerekkel képzelik el a jövőt, bár kétlem, hogy csupán a családi állapotuk miatt tartós depresszióba zuhannának. Lehangolt időszaka pedig mindenkinek van, a házasoknak is; ez nem azon múlik, hogy az ember kapcsolatban él vagy egyedül. De ebben ki is merül a cikk azon része, amelyikben látok némi igazságot; a többi egyszerre háborít fel és döbbent meg. Azt írja, a nő legnagyobb feladata a gyerekszülés-és nevelés, amit ha nem teljesít, elfoghatja a depresszió és az értéktelenség érzése.
Ezen kiakadok. Mintha csak visszacsöppentünk volna a 19. századba, amikor egy nő feladata kimerült abban, hogy férjhez ment (minél hamarabb, annál jobb), gyerekeket szült, főzött-mosott-takarított a családjára és zokszó nélkül teljesítette a férje minden kívánságát. De egy nő másban nem is lehet sikeres, mint a házasság, gyerekszülés-és nevelés, házimunka? Elfogadom, hogy egyes nőknek a családanya-szerep jelenti a karriert és jó, hogy a gyereknevelésben megtalálják életük értelmét, de sokkal többen vannak, akiket egyedül ez nem elégít ki. Tény, hogy anyának lenni az egyik legszebb érzés a világon, de nem minden nő elsődleges célja és egyetlen vágya a férjhezmenetel és a gyerekszülés, bármennyire is azt sugallja a média és a társadalom, hogy aki egyedülálló, az értéktelen, és biztos valami baj van vele, hogy egyetlen pasit sem sikerült találnia. A cikkíró szerint ezt rendelte nekünk a természet, és a nőknek ez a normális élet. Úgy érti, az egész napot a konyhában tölteni, főzni, mosni a családra, kitakarítani a lakást, miközben várja haza a férjét, aki hazaérve nem tesz egyebet, csak beveti magát a fotelba és várja, hogy kiszolgálják? Szerinte az jelenti a „normális” életet a nőknek, ha úgy viselkedünk, ahogy évszázadokon át belénk nevelték? Nem biztos, hogy mindenkinek a főállású háziasszony-szerep élete nagy álma, de erről pár száz éve még senki sem kérdezte a nőket. Most viszont végre a saját kezünkben van az életünk; mi dönthetjük el, mit szeretnénk és mikor. Nem mindenki alkalmas anyának és nem mindenki akar húszévesen anya lenni; lehet, még úgy érzi, még nem kész rá, vagy előbb ki akarja tombolni magát, mielőtt békés családi életet élő anyává lesz, esetleg úgy érzi, nem szeretne gyereket. Bárhogy is tegyen, ez az ő döntése, amit jó lenne tiszteletben tartani.
Láthatóan a szerző is osztja azt a gyakori véleményt, amely szerint a szinglik divatból választották ezt az életformát, és a gyártóknak is fontos, hogy fenntartsák ezt az életérzést, mert egész iparágak épültek az egyedül élőkre. Jó, van benne igazság, részben tényleg mesterségesen tartják fenn ezt az életérzést, hogy eladhassák a termékeiket, de itt azért jóval többről van szó. Persze sokan azért választják ezt az életformát, mert nem találnak megfelelő pasit, és csak azért nem akarnak belekezdeni egy kapcsolatba, hogy legyen valakijük; sokan viszont tudatosan lesznek szinglik, mivel egy kapcsolatban nem érzik jól magukat, ők férfi nélkül boldogok. Szabad világban élünk; mindenki eldöntheti, neki mi a legjobb, más meg ne szóljon bele.
Azt írja, ha egy nő sokáig marad egyedül, már egy férfi sem lesz jó neki és mindig talál indokot, hogy visszautasítsa a közeledését; merthogy a szingli is öregszik, és idővel már nem talál könnyen pasit, ha kalandot akar. De miért baj, ha egy nő nem éri be bármivel? A legtöbb nő szeretne párkapcsolatot, de míg egyesek mindent elviselnek, csak hogy legyen valakijük, van, aki nem adja alább az elvárásait, és ha nem akad olyan, aki ezeknek megfelel, nem esik depresszióba, ehelyett egyedül is boldog. Egy párkapcsolat nem alapvető, feltétlen kelléke a boldog életnek, annak csupán egy kellemes, de semmiképpen sem nélkülözhetetlen eleme. Amúgy újdonsággal szolgálhatok a cikkíró számára: mindenki öregszik, ez a biológia törvénye – nemcsak a szinglik, a férjes asszonyok is, akiket középkorúként gyakran csal meg a férjük vagy hagyja el egy fiatalabb nőért. Attól, hogy egyszer megfogta a pasit, még nem szerezte meg örökre; ha többé nem törődik magával, merthogy már nem kell, mivel valaki elvette, ne csodálkozzon, hogy a pasi félrelép. Jobb így nekik, amiért el kell szenvedniük ezt a megaláztatást? A szingli legalább nincs bezárva egy házasságba, ahonnan nincs vagy legalábbis nehezen van kiút. Inkább azt kellene sajnálni, aki megalkuszik és inkább feladja önmagát, csak hogy legyen valakije. Régóta közismert tény, hogy háromból egy házasság válással végződik, és a többi sem mind boldog; sokan csak a pénz vagy a gyerekek miatt maradnak együtt, esetleg a nő retteg a férjétől, vagy nincs hova mennie, így marad a megalázó kapcsolatban, miközben idegenként élnek egymás mellett és még csak nem is szólnak egymáshoz. Tényleg jobb társas magányban élni, gondosan ügyelve a látszatra, vagy inkább egyedül, de boldogan?
Ennek a pasinak szent meggyőződése, hogy aki szingli, az mindjárt lelkibeteg, és mint ilyen, feltétlenül boldogtalan és magányos. A legtöbb cikk ezzel jön, és ez már idegesítő. Miért nem képesek felfogni, hogy attól, hogy az ember egyedülálló, még nem feltétlenül magányos? Nekünk itt vannak a barátaink, a családunk; minden napra van programunk. Sokkal mozgalmasabb az életünk, mint a legtöbb férjes asszonynak. Sokkal inkább magányosak a háziasszonyok, akiknek ugyan van férjük, de alig látják, egész napjuk a főzés-mosás-takarítás körül forog, miközben egyedül vannak otthon a gyerekkel, társasági életük meg kimerül abban, hogy lemennek a boltba és elviszik a gyereket az óvodába. A szinglinek ugyan nincs férje, de nincs is rá szüksége; anélkül is változatos életet él, míg a háziasszony legfeljebb annyit tehet, hogy bekapcsolja a TV-t és megnézi a napi szappanopera-adagját, mert egyéb társasága amúgy sincs.
Az embernek ne csak legyenek elvei, de ragaszkodjon is hozzájuk, különben semmit sem ér az egész. Ha egy nő nem talál pasit, akkor marad egyedül, na és akkor mi van? Legalább boldog és azt tehet, amit akar, senki sem szól bele az életébe.

Csörög a telefonom; női hang szól bele, a munkaközvetítőtől hív.
- Azért keresem, mert elküldte nekünk az önéletrajzát, és lenne az Ön számára egy munkalehetőség.
Hirtelen el sem hiszem. Tényleg azt mondta, amit hallani véltem? Lehet, hogy évekig tartó keresés után vége lesz állásom?
- Ez egy mexikói cementgyár, az ő megbízásukból keresünk asszisztenst – folytatja, megszakítva elmélkedésemet.
Igyekszem nem nevetni. Mexikói cementgyár? Tudom, nem illik kinevetni a lehetséges leendő munkaadómat, de akkor is vicces.
- Be tudna jönni kedden délelőtt egy megbeszélésre?
Persze, hogy be tudnék. Megbeszéljük tízre és már vége is a beszélgetésnek.
Szóval kedd. Addig még van négy napom, így előveszek egy álláskereséssel foglalkozó könyvet, hogy felkészülhessek a várható kérdésekre. Alig tettem le a telefont, de máris borzasztóan izgulok. Remélem, ezúttal sikerül.

*

Délelőttre van időpontom; egy órával korábban elindulok, hogy biztosan odaérjek. Nincs túl messze, hamar megtalálom; irodaház, több cégnek otthont adó épület. Megkeresem őket a földszinten elhelyezett táblán, majd felmegyek az emeletre. Pár perc várakozás után érkezik egy nő, majd amikor elmondom, hogy állásinterjúra érkeztem, bevezet egy irodába és hellyel kínál.
- A munkája az lenne, hogy telefonon, illetve emailben válaszol az ügyfelek kérdéseire, ami azt jelenti, hogy nagyrészt irodai munkát fog végezni. Elfogadható ez önnek?
Ez nem hangzik túl biztatóan. Egész nap a gép előtt ülni és várni a beérkező leveleket meg telefonokat, majd idióta kérdésekre válaszolni. Máris tudom, hogy nem nekem való ez az állás. De ha már itt vagyok, akár végig is csinálhatom. Elvégre ha meg is kapom az állást, a végén még mindig mondhatok nemet; az interjú során szerzett tapasztalat pedig később még jól jöhet.
- Tulajdonképpen igen – felelem, és megpróbálok érdeklődőnek tűnni. Miért csak az olyan állások találnak meg, amikhez semmi kedvem? Tényleg csak azokat hirdetik meg, amikben semmi kihívás, a többire pedig ismerősöket alkalmaznak?
- Milyen nyelven beszél még az angol mellett?
- Német és francia.
- Akkor Ön a német és francia részlegen dolgozna, és az e nyelveken történő tájékoztatás lenne a feladata.
Igyekszem érdeklődést mutatni, mintha minden vágyam az lenne, hogy egy gép előtt ülve várjam az ügyfelek leveleit és telefonjait.
- Az első hat hétben az lesz a feladata, hogy megtanuljon minden jogi anyagot, amelyek alapján majd tájékoztatja az ügyfeleket; természetesen ez már beleszámít a munkába.
Úristen. Megint az egyetemi magolós félévek, amikor az ember csak a vizsgáig emlékszik a tanultakra, utána elfelejti az egészet. De itt nem lehet elfelejteni, itt folyamatosan használni kell. Mennyi az anyag, ha hat hétig kell tanulni? Olyan lesz, mint egy intenzív tanfolyam? Ha igen, akkor többet kell tanulnom, mint vizsgaidőszakban bármikor pedig azt hittem, annál nincs rosszabb. És a végén vizsgázni kell belőle? Ha nem tudok mindent, kirúgnak? Mi van, ha nem emlékszem mindig mindenre? Megnézhetem a kért dolgot valahol, vagy mindent fejből kell mondanom?
- Rendben… Most leteszteljük a német-és franciatudását.
Hogy mit akarnak? Erről miért nem szóltak előbb? Az igaz, hogy tudok németül, de gimi óta inkább csak TV-nézéskor és olvasáskor használtam, szóval mindent értek, de a beszédhez kell pár nap, amíg újra belejövök. A francia szerencsére jól megy, de a nyelvet beszélő munkatársukat nem tudják elérni telefonon, így ennek tesztelése későbbre marad. A némettudásomat viszont most le is tesztelik. Próbálok mosolyogni és leplezni a pánikot, ami hirtelen úrrá lett rajtam.
Nyugi, lényeg, hogy nyugodt maradj. Semmi olyan nem történhet, aminek végzetes következményei lennének; legfeljebb nem kapod meg az állást, de azt úgysem akarod, akkor meg minek izgulni – ismételgetem. Nyugi. Csak semmi pánik.
Közben a nő kimegy, hogy behívja munkatársnőjét, aki hamarosan érkezik is. Elkezd kérdezni az életemről, céljaimról, tulajdonságaimról… Láthatóan kevésbé beszéli a nyelvet, mint én. Próbálok legjobb tudásomnak megfelelően válaszolni, de azért érezhető, hogy rég beszéltem tisztességesen németül. Ha ezt tudom, biztosan ismétléssel töltöm a hétvégét. Így viszont az interjúztató nő azzal jön vissza, hogy munkatársa szerint társalgási szinten beszélem a németet, ezért sajnos nem felelek meg az állás követelményeinek. Viszont a jelentkezésem megmarad a nyilvántartásban, így ha lesz megfelelő állás, fel fognak hívni.
Szóval ez sem jött össze… Nem mintha minden vágyam az lenne, hogy asszisztensként dolgozzak egy cementgyárnál, hogy naphosszat egy asztalnál ülve válaszoljak idiótábbnál idiótább kérdésekre, de, ahogy a családom mondja, valahol el kell indulni.

Anyu azt mondja, fejvadász cégeknek küldjek önéletrajzot, úgy könnyebben találok állást; mondván, ha az ügyfelek között van olyan vállalat, amelyik az én szakterületemen keres munkatársat, máris mehetek állásinterjúra és eséllyel pályázom a helyre. Az egyik ismerőse összegyűjtötte néhány fejvadász nevét és honlapcímét, ahol próbálkozhatok. Nagy lelkesen veszem kezembe a listát, abban a reményben, hogy most végre találok valamit; de ugyanolyan hirtelen alább is hagy a lelkesedés. Merthogy a nyolc felsorolt névből három egyáltalán nem fejvadász cég, hanem álláskereső oldal, amelyeknek régóta tagja vagyok és naponta kapok tőlük hírlevelet személyre szabott álláslehetőségekkel. További kettő ugyan tényleg fejvadász cég, de nekik már hónapokkal ezelőtt küldtem nekik önéletrajzot és még csak annyit sem írtak, hogy „bocs, nem kellesz”. A másik egy fejvadász honlapja, pár munkakeresési tippel, de mindenfajta álláslehetőség nélkül. A maradék kettő pedig egyáltalán nem foglalkozik az én szakterületemmel, csak menedzserek meg közgazdászok számára hirdetnek munkahelyeket, így azt hiszem, oda felesleges is lenne önéletrajzot küldeni, mert azzal a lendülettel a kukában kötne ki.
Szóval ez is kilőve. Folyton azt hallom, hogy a munkahelyek döntő többségét nem hirdetik meg a világhálón és ezért ismerősöknél kell tájékozódni, de ha az ember barátai sem tudnak túl sok álláslehetőségről, akkor hiába érdeklődöm náluk. Utána meg továbbra is hallgathatom a családomtól, hogy még mindig nem sikerült állást szereznem, pedig már találnom kellene valamit, mert az ember nem számíthat mindig a szüleire. Ezt én is tudom, de ha sehova nem kellek, mi egyebet tehetnék, mint folytatni az álláslehetőségek böngészését, önéletrajzokat küldözgetni minden szóba jöhető helyre, és reménykedni, hogy az egyik cégnél végre sikerrel járok? Ha bárkinek lenne használható ötlete e téren, szóljon; boldogan megfogadok bármilyen tanácsot, ha attól végre találok egy valamirevaló munkahelyet.

Ötre beszéltük meg a találkozót. Rettenetesen izgulok, elvégre évek óta most készülök először találkozni a volt pasimmal. Tudom, hülye vagyok, hogy egyáltalán szóba állok vele és legjobb lenne, ha hagynám a francba, de igazság szerint kíváncsi vagyok, mit akar. Na jó, legyünk őszinték: hiányzik. Eltelt több év, megpróbáltam elfelejteni, de ha teljesen őszinte akarok lenni, valahol még mindig azt remélem, hogy újrakezdhetjük a kapcsolatunkat, mert bárhogy is bánt velem, még mindig szeretem.
Az embernek nehéz kiverni a fejéből valakit, aki egykor sokat jelentett számára, még ha ez az érzés nem is talált teljesen viszonzásra. És mindig él a remény, hogy az illető személy az elmúlt években talán megváltozott. Akkor is, ha az eszünkkel tudjuk, hogy erre kevesebb az esély, mint Pákónak elnyerni „A világ legokosabb embere” díjat.
Mély lélegzetet véve, hevesen dobogó szívvel lépek be a megbeszélt kávézóba. Szóval pillanatokon belül találkozom vele. Furcsa érzés így évek múlva látni őt, főleg a szakításunk körülményei után. Már ha lehet az üzenetét szakításnak nevezni, miután szerinte az elmúlt hat hónap meg sem történt.
Akkor megpillantom. Ugyanolyan jól néz ki, mint négy évvel ezelőtt, amikor utoljára láttam. Magas, sötét hajú, és azok a zöld szemek… Nem csoda, hogy beleszerettem, még mindig nem tudom kivonni magam a hatása alól… függetlenül attól, hogyan ért véget a kapcsolatunk. De csak a szappanoperákban működik, hogy miután a hősnőt elhagyja a pasija, a kötelező depressziós időszak után kivirul, mintha a szakítás meg sem történt volna, és örök életében utálja a férfit, aki ezt tette vele, amíg találkozik álmai tökéletes hercegével, akivel boldogan él mindörökké. A való életben viszont a szerelem nem múlik el pusztán attól, hogy vágyaink tárgya történetesen egy bunkó pasi, aki annyira sem tisztel, hogy ha már veled él kapcsolatban, hanyagolja a barátnőpótlékokat és egyáltalán, felelősségteljes emberként viselkedik. Aki, ha úgy érzi, ez a kapcsolat nem az, amit ő szeretne, van olyan tisztességes, hogy eléd áll és megmondja, ahelyett, hogy telefonok üzenetei mögé burkolózva közölné a szakítást.
Végre ő is észrevesz, és elmosolyodik. Atyaég, máris remeg a térdem. Mire képes ez a pasi, már a puszta jelenlétével… És még meg sem szólalt. Ha már így is mindjárt elájulok, mi lesz majd akkor… Valahogy erőt veszek magamon és megpróbálok odamenni hozzá. Végül sikerül – mintha ólomlábakon járnék, nem tudom, mi van velem – és most itt állunk szemtől szemben, négy év után először. Egy bátortalan puszi, mintha kamaszok lennénk az első randin, nem pedig két felnőtt, akik hónapokig jártak együtt… majd végre leülünk. Rendelünk – ő kávét, én forró csokit –, és elkezdünk beszélgetni… évek óta először nem mobiltelefonon keresztül, ami pedig már szinte a védjegyévé vált, tekintve hogy a legtöbb közölnivalóját irányomban telefonon vagy üzenetben intézte.
- Jól nézel ki – kezdi, én pedig örülök, hogy így gondolja, remélve, hogy mindez nem pusztán kötelező udvariasság.
- Köszönöm, te is – viszonzom az elismerést, és valóban; még mindig ugyanolyan helyes, mint amikor legutóbb találkoztunk.
- Hogy vagy mostanában? – kérdezi.
- Jól… egész jól – válaszolom, ellenállva a kísértésnek, hogy a képébe vágjam mindazt a szenvedést, amit a szakítással okozott. De már túlvagyok rajta, és ez kiváló alkalom arra, hogy ezt bizonyítsam. – Nagyon jól – mosolygok, és végülis ha nem számítjuk az állás-és pasinélküliséget, nem is állítottam valótlant. – És te? Hogy megy a munka?
- Jól – feleli, de érzem, hogy még nem igazán lendültünk bele a beszélgetésbe.
Bólogatok. Hát persze. Neki is kitűnő a munkája, mint sokaknak a környezetemben, csak én vagyok ilyen szerencsétlen. Nem mintha nem örülnék a sikereinek, de valahogy igazságtalannak tűnik az élettől, hogy ő hagyott ott engem és mégis neki van remek munkája és szárnyaló karrierje. Fordított helyzet biztos nem fordulhatna elő, akkor nem is én lennék.
- És az a helyzet, hogy borzasztóan hiányoztál.
Hiányoztam neki? Igazság szerint nekem is hiányzott, az elején legalábbis, de nem vallottam volna be neki, kockáztatva a beégést, ha esetleg ő már nem így érez. Ebben az esetben viszont…
- Arra gondoltam, eltölthetnénk egy romantikus éjszakát, szex nélkül…
Milyen romantikus. Hat hónapig jártunk, de erről az oldaláról csak most mutatkozott be. Már éppen kezdenék arra gondolni, hogy túl korai volt őt bunkónak megbélyegeznem, amikor…
- De ki kell vennünk egy szobát, mert van egy barátnőm, aki nálam lakik – dobja be hirtelen.
Bumm. És mindezt úgy jelenti be, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Én meg teljesen ledöbbenek.
- Mit szólsz hozzá?
Hogy mit szólok hozzá? A volt pasim velem akarja megcsalni a jelenlegi barátnőjét, és azt kérdezi, mit szólok hozzá? Talán azt gondolja, hogy azonnal a karjaiba omlok, amiért nagy kegyesen felajánlja, hogy eltöltünk együtt egy estét?
- Nagyon szeretheted a barátnődet, ha képes vagy megcsalni – felelem végül, magamhoz térve a döbbenettől.
Erre megsértődik. Hogy ha nem fekszik le mással, az nem megcsalás. Hát akkor mi? Könnyű kis éjszakai szórakozás, mielőtt visszatér a barátnőjéhez? Komolyan nem értem a pasikat. Mindegyik ennyire bunkó vagy csak nekem van ilyen szerencsém?
- Én csak azt akartam, hogy jól érezd magad – teszi hozzá, amitől még jobban kiakadok. Ha jól akarom érezni magam, találkozom a barátaimmal vagy megnézek egy filmet, nem kell együtt töltenem egy éjszakát egy pasival, akit ráadásul otthon vár a barátnője.
Kész, elég volt. Tudom, hogy a szerelem csodás érzés és sok áldozatot megér, de azért van egy határ, amit, úgy érzem, ezzel bőven túllépett. Végre megteszem, amit már régen meg kellett volna tennem: végleg lezárom a kapcsolatot, bármilyen jellegű is volt, és eljövök. Kilépve a rózsaszín ködből, most már hihetetlennek tűnik, hogy ennyire hatással tudott lenni rám, bárhogy is bánt velem. Amikor arról olvastam, hogy ha az ember szerelmes, egyszerűen nem látja a másik hibáit, határozottan kijelentettem, hogy velem ilyen biztosan nem fordulhat elő. Utána pedig jött ő, és hirtelen ő lett a tökéletes pasi, aki minden szempontból megfelel, és aki nélkülöz minden hibát. Pedig hazudott nekem, átvert és megcsalt… Így utólag nem tudom, hogy nem vettem észre, hogy ő alapból ilyen, amikor majdnem kibökte a szemem. Tudom, fejlődéstörténeti okai vannak, mert őseink korában a fajfenntartás szempontjából létfontosságú volt, hogy a szülők egymásba szeressenek, utódokat hozzanak világra és felneveljék őket, így genetikailag belénk van kódolva a szerelmünk hibái iránti kezdeti vakság, de így utólag ismét csak érthetetlen, hogy nem láttam, ami végig az orrom előtt volt. De ennek most vége: véget vetettem ennek a kapcsolatnak, és ezzel új szakasz kezdődik az életemben. A telefonszámát is kitörlöm a névjegyzékből; bár kívülről tudom és egyhamar nem fogom elfelejteni, ezentúl ha ír, olyan lesz, mint egy ismeretlen.
Bár kissé csalódottan, mégis felszabadultan érek haza. Tudom, hogy nem érdemel meg engem, és rengeteg férfi rohangál a világban, akinek minden vágya, hogy velem legyen. Még akkor is, ha ez jelen pillanatban nem úgy tűnik. De bárhogyan végződjön is egy kapcsolat, a barátnőim mindig mellettem lesznek; rájuk számíthatok, bármi is történjen.

Csipog a telefonom; üzenetet kaptam. Egy pillantás a kijelzőre, és név nélkül is azonnal tudom, kitől érkezett… A telefonszám túlságosan is az emlékezetembe vésődött ahhoz, hogy valaha is elfelejtsem.
- Kitől jött? – kérdezi Adri izgatottan.
- Tőle – huppanok a kanapéra.
- Az egyestéstől? – néz rám. Bólintok. Többet nem is kell mondanom; pontosan tudja, miről van szó.
Az egyestés… Már évek óta nem hallottam felőle, de mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára találkoztunk. Egy hosszú, érdemi kapcsolat nélküli időszak után ismerkedtünk meg négy éve, és hamarosan randizni kezdtünk. Minden tökéletesnek tűnt, felhőtlenül boldog voltam. Korábbi tapasztalataim tükrében még mindig nehezen hittem el, hogy nekem, aki mindig a problémás pasikat fogta ki, és egyáltalán, soha nem volt szerencséje szerelmi téren, egy ilyen nagyszerű férfit sikerült találnom; mégis, itt volt ez a nagyszerű pasi, aki a puszta jelenlétével a borús napokat is képes volt szebbé tenni. Az élet még csodálatosabbnak látszott, már nem utáltam a városban mindenütt kézenfogva sétáló párokat, és végre igazán boldognak éreztem magam. Ugyan időnként telefonált, hogy most nem találkozhatunk, mert a barátaival tölti az estét, vagy el kell intéznie valamit, de gondoltam, persze, elvégre megértő barátnő vagyok, és ő sem kifogásolta, ha a barátaimmal találkoztam. Merőben különbözött a többségtől, akik már az első randin ágyba akarnak vinni; annyi rossz tapasztalat után nem hittem volna, hogy még létezik pasi, aki nem lép le azonnal, ha az ember lánya szeretne kivárni pár randit, mielőtt felmegy a lakására. Az egyetlen, ami kissé furcsának tűnt, hogy meglehetősen sok időt töltött az egyik barátnőmmel, de meggyőztem magam, hogy ebben nincs semmi rossz; miért ne, ha kedvelik egymást. Különben is, sok fiúbarátomnak van barátnője, és ők sem nehezményezik, hogy rendszeresen találkozom a pasijukkal; tudják, hogy nincs okuk aggodalomra, soha nem lépnénk át a barátság határát. Mindig is meggyőződésem volt, hogy létezhet barátság fiú és lány között, hiszen nekem is vannak fiúbarátaim – akkor pedig ez visszafelé is működik. Még örültem is, hogy a barátom ennyire jóban van a barátnőmmel; sok kapcsolatban okoz gondot, hogy a pár valamelyik tagja nem jön ki jól társa barátaival, így boldog voltam, hogy nálunk nem fenyeget ez a veszély.
Ezek után villámcsapásként ért az üzenete, hogy szakít velem. Pontosabban nem is szakít, mert mint kiderült, szerinte nem is jártunk. Mindezt természetesen nem volt képes személyesen elmondani, pedig bőven lett volna rá alkalma, előző nap az éjszaka közepéig egyedül voltunk a lakásán. De nem, neki muszáj volt másnap délután egy üzenetben tudatni velem, hogy nem akar velem járni, mondván, nem akarja elveszíteni a függetlenségét. Ahhoz képest néhány hét múlva már beújított egy barátnőt, így a függetlensége elveszítése mégsem lehetett akkora gond. Csak tudnám, hogy ha állítása szerinte nem akar velem kapcsolatot, akkor az előző hat hónapot minek tekintette. Kellett egy lány, akivel szórakozhat, amíg újra talál megfelelő barátnőt? Vagy csak az a szenvedélye, hogy nőket szed fel, majd dobja őket? Pedig olyan jól indult az egész. Amikor az első randin felhívott a lakására, én pedig nemet mondtam azzal, hogy túl korai, nem lépett le azonnal, mint a legtöbben; ehelyett kivárta, amíg elérkezettnek éreztem rá az időt, anélkül, hogy bármilyen szemrehányást tett volna. Ő volt az eszményi férfi, akiről minden lány álmodik: jóképű, sikeres, okos. Amikor egymásra találtunk, lebegtem a boldogságtól, hogy engem választott, annak ellenére, hogy bőven lett volna jelentkező a barátnő szerepére. Most látom igazán, mennyire naiv voltam; visszagondolva az együtt töltött időre, tudhattam volna, hogy a tökéletes kapcsolat eszméje csak a képzeletemben létezik. Egy igazi nőcsábász nem állapodik meg csak úgy hirtelen egyetlen nő mellett, ilyen legfeljebb csak a romantikus filmekben fordulhat elő; ez viszont a rideg valóság, nekem pedig most alkalmam volt megtapasztalni, mennyire fájdalmas tud lenni.
Amikor szakított velem, úgy éreztem, vége az életemnek. Miért hagyott el? Tettem valamit, amivel nem értett egyet, és ezért lépett le ilyen váratlanul? Álmatlan, átsírt éjszakák következtek hetekig. Igen, én, Rózsa Nikoletta, aki korábban határozottan hirdette, hogy ő ugyan soha nem fog sírni egyetlen pasi miatt sem, most végigzokogta az éjszakákat, mint valami mexikói szappanhősnő. Természetesen ebből a depressziós állapotból is a csajok rángattak ki, aggódván, hogy barátnőjük úgy jár-kel a világban, mint egy élőhalott; így lassan ismét kezdtem kimozdulni, a barátaimmal találkozni, a hobbijaimnak hódolni. Már megint a csajok… Ha ők nem lennének, talán még mindig depresszióba süppedve ülnék otthon, csokit zabálva és romantikus filmeket nézve, százas papírzsepik társaságában.
Azon kívül, mint később megtudtam, felettébb odaadó pasim egy este erejéig összejött a fent említett barátnőmmel, innen ered a neve. Lehet, hogy csak könnyű kalandot keresett, és amikor tőlem nem kapta meg, lelépett.
- Az összes pasi szemét, nagyon kevés kivétellel – állapítja meg Léni, már a Mirage-ban ülve. – A barátaink természetesen kivételek – siet tisztázni, Julien-re nézve.
- Igen, az – felelem. – Főleg ő. Először a lelkembe gázol, és még képes írni nekem, mintha semmi sem történt volna.
- Mit írt? – kérdezi Sara.
- Találkozni akar velem.
- Hogy mit akar? – döbben meg Léni. – Azok után, amit veled tett?
- Először hirtelen eltűnik, majd egyszer csak felbukkan és találkozni akar? – kérdezi meglepetten Sara.
- Tudom, hogy akkor nagyon kivoltam miatta, és azt mondtam, hogy soha többé nem akarom látni, de kíváncsi vagyok, mit akar mondani; és különben is, ez csak egy találkozó, semmi több – felelem.
- Képes vagy találkozni vele azok után, hogy szakított veled? – kérdezi döbbenten Adri.
- De annyira édes, nem tudok haragudni rá…
- És amikor összejött a barátnőddel egy kaland erejéig, utána meg egy szót sem szólva, veled töltötte az egész éjszakát? – idézi fel Léni az évekkel korábban történteket.
- Azóta eltelt néhány év, talán megváltozott – válaszolom reménykedve.
- Szívem, a férfiak sosem változnak – feleli szakértően Léni. – Csak ti, romantikus lelkű lányok reménykedtek benne, hogy aztán keserűen tapasztaljátok, hogy mégsem.
- De emlékezz vissza, két héttel később megint írt… És néhány száz kilométer távolságból, együtt néztük A szerelem hullámhosszán-t…
- Mert pont nem volt csaja, és arra gondolt, te biztosan visszamész hozzá, amíg ismét ki nem dob, mert talált valaki mást – hűt le Léni.
- És egyáltalán hogy képzeli, hogy szakít veled, két hét múlva meg ismét ír neked, azt gondolva, hogy te majd azonnal a karjaiba omlasz?! – kiáltja felháborodva Adri.
- De olyan romantikus volt, ahogy együtt néztük a filmet…
- Nem emlékszel? Pár nappal korábban még a lelkedbe gázolt azzal az üzenettel, hogy nem akarja elveszteni a függetlenségét; ehhez képest néhány héttel később már új barátnője volt, és láthatóan nem tartott a függetlensége elvesztésétől – idézi fel Léni a keserű valóságot.
- Igen, de most mégis találkozni akar velem… És egy találkozó senkinek sem árt – próbálom meggyőzni a csajokat és saját magamat.
- Küld egy üzenetet és te máris rohansz? – csodálkozik Sara. – Te, aki folyamatosan azt hangoztatja, hogy egyetlen pasi sem érdemli meg, hogy rohanj utána?
- De ő teljesen más…
- Amíg kiderül, hogy pont olyan, mint a többi – szakít félbe Adri.
- Találkozom vele, meghallgatom, amit akar, utána meglátjuk. Jó lesz így? – próbálok kompromisszumra jutni. – Nem veszíthetek semmit, és legalább kiderül, mit akar.
- Csak el ne ragadjon megint a vonzereje – figyelmeztet Sara.
- Jó, majd vigyázok, és beszámolok mindenről… Ez most amúgy is csak egy találkozó, semmi több – veszem elő ismét a mobilom, hogy bepötyögjem a válaszüzenetet.

Áááááá nagyon beégtem az előbb… az egyik novellámat gépelem, amikor csörög a telefonom. Női hang szól bele.
- Nem zavarom?
- Nem.
- Megkaptam az önéletrajzát, amelyet cégünk felhívására küldött. Ezek szerint a Pécsi Tudományegyetem angol szakára jár?
Ez mit olvas??? Négy éve diplomáztam, amit az önéletrajzomban is világosan megjelöltem, végzés évével, képesítés nevével együtt.
- Nem, már elvégeztem – válaszolom.
- Elvégezte? – hangjából az éteren keresztül is érezhető a döbbenet. – Akkor miért jelentkezik erre az állásra?
Na vajon… Mégis mit gondol? Mert túl sok a pénzem meg a szabadidőm, és jobb szórakozás nem jutott eszembe…
- Láttam a hirdetésüket és úgy gondolom, megfelelek a követelményeiknek – mondom el az igazat.
- Értem. Hallott már a cégünkről?
- Sajnos nem – felelem, pedig tudom, hogy a cégek szeretik, ha ismerjük őket, azt meg főleg, ha dicshimnuszt zengünk róluk. De mit tehetnék? Azt sem tudom, melyik állásról van szó, nemhogy a cég nevét; amilyen sok helyre jelentkeztem, cseppet sem meglepő módon még mindig kavarognak a nevek a fejemben.
- Ez egy francia biztosítótársaság, az egyik legnagyobb Európában, tíz éve van jelen Magyarországon – ismerteti röviden.
Akkor biztos nem jelölték meg a céget a hirdetésben, mert sehogy sem rémlik a neve.
- Tehát ez egy asszisztensi állás; az lenne a munkája, hogy a call center munkatársai számára fénymásol, iratokat fűz, adatokat rögzít, postáz, kávét főz, ilyesmi.
Hogy micsoda? A hirdetésben vezetői asszisztenst kerestek, lótifutizásról szó sem volt. Ez meg pont annak tűnik.
- Megfelel ez az elképzeléseinek?
Erre mit mondjak? Hogy „bocs, nem”? Akkor feleslegesen szenvedtem végig az elmúlt fél órát; de ha ezt végigcsinálom, akkor sem kell elfogadnom az állást, és olyan érzésem sem lesz, hogy valamit félúton feladtam.
- Tulajdonképpen igen – felelem ennek jegyében; közben örülök, hogy nem szemtől szemben ülünk, így nem láthatja, mennyire nincs kedvem hozzá. Két diplomám van, ehhez képest egy irodai segédi állásról tárgyalok.
- Miért szeretné megkapni az állást?
Ismét: erre most mit mondjak? Azt csak nem mondhatom, hogy „mert a családom állandóan az állástalálással nyaggat, muszáj találnom valamit, bármi is az, közben meg sehova sem vesznek fel”. Szélsebesen keresek valami jól hangzó indokot, amiért minden vágyam, hogy ennél a cégnél dolgozzak.
- Mert szeretek új területeket kipróbálni, keresem a kihívásokat – vágom rá az első választ, ami eszembe jut; még logikusnak is tűnik, miközben igyekszem nem kétségbeesettnek látszani.
- Milyen kihívást lát az adminisztrátori munkában? – kérdezi, és hangjából érzem a szemrehányást.
Atyaég, erre mit mondjak? Legszívesebben azt felelném, hogy bocs, de sürgős dolgom van, ami miatt azonnal mennem kell, de türelmet erőltetek magamra, és közben igyekszem valami elfogadható magyarázatot találni.
- Mert pontosan kell dolgozni, minden feladatot megfelelően kell megoldani – vágom rá az első választ, ami eszembe jut, remélve, hogy legalább egy kicsit sikerül meggyőzően előadni magam.
Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy leteszem a telefont és kész. Ez kezd olyan lenni, mint egy kihallgatás.
- Tájékoztatom, hogy ez egy telefonos előszűrés volt, és amennyiben megfelelt, behívjuk interjúra.
Ezzel vége. Hála az égnek; már azt hittem, sohasem fejezi be. Olyan, mint egy tanár a rosszabbik fajtából, aki, ha rosszat mondasz, dühös lesz és elkezd veled üvöltözni. Tudom, hogy nem igazán válogathatok a munkalehetőségek között, de itt se fogok dolgozni.

- Most már igazán találnod kellene egy állást – szólal meg Anyu, miközben éppen a hirdetéseket nézem. Már megint kezdődik.
- Próbálkozom, de sehogy sem sikerül. – Most komolyan újra eljátsszuk, amit diplomázásom óta nagyjából minden második héten?
- Talán nem próbálkozol elég helyen.
Már megint a szokásos szöveg. Mikor fogják már fel, hogy egy bölcsésznek korlátozottak a lehetőségei az álláspiacon? Jelentkeznék én akár háromszor ennyi helyre is, de ha egyszer az áll a hirdetésben, hogy „informatikust keresünk” vagy „öt év tapasztalat szükséges”, azt az állást nem pályázhatom meg. Illetve megtehetem, csak nem lenne semmi értelme. Ez pont olyan, mintha fűrészport próbálnál eladni egy könyvesboltban: meg lehet próbálni, csak kevesebb esélyed van a sikerre, mint Győzikének a Nobel-díjra.
- Hogy nem jelentkeztem elég helyre? Mit csináltam az elmúlt évben, ha nem az álláshirdetéseket böngésztem és megpályáztam mindent, ami kicsit is érdekelt? – fakadok ki. Ha valami nem úgy alakul, ahogy kellene, biztosan az én hibám.
- Vagy csak nem a megfelelő helyre jelentkeztél. Például elmehetnél személyi asszisztensnek.
- Mintha nemrég még azt mondtátok volna, hogy ne jelentkezzek személyi asszisztensnek, mert könnyedén találok ennél sokkal jobb helyet is – idézem fel a nem is olyan távoli múltat.
- Mert akkor még azt hittük, jobb munkát is találhatsz, de úgy tűnik, mégsem. Így ezt is el kell vállalnod, onnan pedig előre lehet lépni. – Hova? Kávéfőzés helyett gépelni fogok?
- De nem akarok titkárnő lenni! Akkor mindig ugráltatnak, a munkám pedig csak gépelésből, telefonálgatásból meg kávéfőzésből állna; innen előrelépni sem lehet.
- Nem lehetsz mindjárt főnök, addig meg ugráltatnak – hűt le. – Amikor bekerültem az első munkahelyemre, kezdetben mindenért engem küldtek, hiába voltam én informatikus, a másik meg csak titkárnő. Én voltam az újonc, így meg kellett tennem, bármit is mondtak.
- Az te voltál, én meg én vagyok. Engem ne ugráltassanak, azt nem viselem el, te is tudod - felelem. – Ez amúgy sem egy álommunka.
- Most már a személyi asszisztens nem titkárnőt jelent, hanem a főnök munkáját támogatja.
- Legutóbb még azt mondtátok, hogy az titkárnő, én meg nem akarok az lenni – emlékeztetem alig egy évvel korábbi megállapítására.
- Márpedig el kell vállalnod, ha csak ez van – szembesít a tényekkel. – Amikor állásra van szükséged, nem válogathatsz.
- Olyan munkát szeretnék, amit szívesen végzek – ismételem el ezredszerre is, nem mintha bármi esély lenne rá, hogy meg is érti.
- Sokan utálják a munkájukat, de mégis muszáj csinálniuk, hogy megéljenek. – Akkor már nekem is muszáj olyasmit dolgoznom, amit utálok, és mindig várom a nap végét, tudván, hogy soha nem lépek előre és itt maradok nyugdíjas koromig? Biztató kilátások.
- Semmi kedvem minden reggel gyomorgörccsel menni dolgozni és szó szerint belebetegedni a munkába. Megéri az nekem, hogy utána hónapokig kórházban kezeljenek?
- Olyan munkát nem találsz, ahol nem parancsolgatnak; még a főnöknek is van főnöke. Hogy akarsz dolgozni, ha egyik munka sem megfelelő? – kérdez vissza.
- Csak azt mondtam, hogy nem leszek titkárnő - helyesbítek. – Ami meg jó lenne, oda nem vesznek fel. De látod, hogy rendületlenül keresek és ha lesz olyan, ami tetszik és fel is vesznek, máris rohanok dolgozni.
- Ja, hogy úgy. Azt hittem, egyik álláslehetőség sem tetszik. – Mi lenne, ha gondolkoznál is, mielőtt beszélsz… - gondolom magamban, de hangosan inkább nem mondom ki.
- Olyan szinten kell kezdeni, amivel meg tudsz birkózni. – Na szép. Már a saját anyám sem bízik a képességeimben. Tényleg a telefonálgatás meg a kávéfőzés az a szint, amelynél magasabban ne is akarjam kezdeni, mert esélyem sincs megbirkózni a kihívással?
-… hogy mindig sikerben legyen részed.
Takarítónőként? Hol marad a szakmai kihívás meg az előremenetel? Akkor inkább maradok tanár meg fordító, amiből lehet hogy nem leszek milliomos, de legalább szeretem.

Anyu unokatestvére bejelentette, hogy ma meglátogat. Na még ez is… nem elég, hogy sehogy sem találom a megfelelő pasit és még állástalanságom miatt is szenvedek, még a kioktatásait is végig kell hallgatnom. Arról már nem is álmodom, hogy időközben sikerült leszoknia e cseppet sem megnyerő tulajdonságáról; túl régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, ő mindig ilyen marad. Ha kicsit korábban szól, lenne időm lelépni; így viszont el kell viselnem egy teljes délutánon át.
- Ő is a családhoz tartozik, egy délutánt pedig igazán kibírsz – néz rám Anyu olyan tekintettel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy általunk egyáltalán nem kedvelt emberekkel töltsük időnket, és mindehhez még jó képet is vágjunk. De nem lévén más választásom, megadom magam a sorsnak; egyúttal azonban elhatározom, hogy nem hagyom magam kiborítani egy kötekedő rokon által. Az elmúlt években éppen eleget hallgattam a bántó megjegyzéseit ahhoz, hogy most felülkerekedjem rajtuk. Nem fogom engedni, hogy holmi távoli rokon, akit évente legfeljebb kétszer látok, tönkretegye a napomat.
Edit sohasem volt egy könnyű eset, amit a család többi tagja is rendszeresen tapasztalhat. Bárkinek is van hozzá szerencséje (vagy inkább szerencsétlensége), hasonlóan érezheti magát, mint én, amikor megtalál a csípős észrevételeivel. Össze sem tudom számolni, az évek során hányszor bántott meg engem és közvetlen családtagjaimat; nála a sértés valamiféle lételem lehet, mert nem tudom elképzelni, mi jó lehet bárkinek is abban, hogy folyamatosan mások érzelmeibe gázol. Kizárt, hogy valahányszor csak találkozunk, ne tegyen néhányat a szokásos megjegyzései közül, és kifogásoljon bármit, amit csak lát. Többek között, hogy miért szeretek kékben járni, miért nem hordok szoknyát, miért nem lettem orvos vagy ügyvéd, miért nem mentem még férjhez, mit mondok vagy éppen nem mondok, szóval mindent, ami csak eszébe jut. Természetesen ő az egyedüli tökéletes és tévedhetetlen, csak mi nem vesszük észre… legalábbis ő így gondolja. Fogalmam sincs, hogy nem utálta még ki a család többi része, de talán ők is csak egy idegesítő rokonnak tekintik Editet, akit néhányszor egy évben el kell viselni, de utána hónapokig békén hagy. Jobb esetben, mert az ég óvjon meg attól, hogy Edit bárkivel is hosszabb időt el akarjon tölteni… akárki legyen is az, előbb-utóbb mindenképpen pszichiáternél köt ki.
- Az ég szerelmére, Nikoletta, mikor szoksz már le erről a színről? Amúgy meg ideje lenne végre állást találnod; nem támogathat az édesanyád életed végéig.
Erről beszéltem. Már itt is van, én meg mehetek vele társalogni. De nem fogok bájcsevegni, bármilyen felháborodottan is meséli utána a rokonoknak, hogy mennyire neveletlenül viselkedem. Ha nincs megelégedve a modorommal, tegyen meg egy szívességet és boldogítson mást.
- Szia, Edit – próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, miközben mindannyian leülünk a nappaliban. Már most elegem van belőle, pedig alig egy perce érkezett.
- Szóval Nikoletta, mikor tervezel végre állást találni? – tér vissza előző kérdéséhez; a „hogy vagy, örülök hogy látlak” és hasonló, találkozáskor szokásos üdvözlési formák mintha nem is léteznének. Nem mintha tőle túl hitelesen hangozna bármelyik is – tudom, hogy egyáltalán nem örül a találkozásnak. Döbbenetes, mennyire értenek egyesek ahhoz, hogy a kellemetlen kérdéseket mindig feltegyék, de az alapvető illendőség által megkívánt dolgokról, úgy mint a köszönésről rendre elfeledkezzenek. De ettől persze még én vagyok, akibe egy cseppnyi udvariasság sem szorult, legalábbis azok alapján, amiket más rokonaimtól visszahallok Edittel folytatott beszélgetéseikből.
- …mert nem várhatod el, hogy egész életedben eltartsanak – fejezi be mondandóját, én pedig jobbnak látom úgy tenni, mintha figyelmesen végighallgattam volna mindazt, amit az elmúlt néhány percben az álláskeresés fontosságáról szónokolt. Ami nyilván nem vonatkozik rá, merthogy neki fogalma sincs, milyen az, ha az ember munkát keres. Nem tudom, miért képzeli magát a legalkalmasabbnak arra, hogy kioktasson az álláskeresésről, amikor soha egyetlen napot sem dolgozott. Érettségi után férjhez ment egy gazdag pasihoz, aki azóta is eltartja, így az egyetlen dolga, hogy mindennap bevásárlóközpontokba járjon és halomra vásárolja a legdrágább ruhákat, valamint naphosszat pletykálkodjon a barátnőivel. Így is lehet élni, de ez engem valahogy nem tenne boldoggá.
Tapasztalataim alapján ilyenkor legjobb mindenre egyetértően bólogatni, mintha legalábbis valami rejtett igazságot tártak volna fel előttünk, amelynek ismerete nélkül egész eddigi életünk valami felfoghatatlan hiányban szenvedett, és most a jóindulatú rokon segítő tanácsa jóvoltából új alapokra helyeződik. Semmi értelme ellenkezni, „de te nem tudod, milyen nehéz” és hasonló felkiáltásokkal; ha látja, hogy nincs kivel vitatkozni, abba fogja hagyni a témát. Ez még Editre is igaz, aki bár kétségtelenül egy mindig mindenben hibát kereső alkat, önmagával vitatkozni még ő sem látja értelmét. Persze ez azt eredményezi, hogy áttér más, nem kevésbé kellemetlen témákra, de ezeket ugyanígy le lehet szerelni, és legalább nem jut el egy-egy kiválasztott téma olyan mélységeibe, hogy elhitesse velem, semmit sem teszek jól és egyáltalán, mindenre alkalmatlan vagyok, ellentétben vele, aki természetesen mindig mindent tökéletesen csinál.
- És ideje lenne már férjhez menned és gyerekeket szülnöd; te sem leszel fiatalabb, és ötvenévesen csak nem szülhetsz gyereket. Igazán nem tudom, miért nem találsz már valakit. Harminc fölött a legtöbb szóba jöhető pasi foglalt, úgyhogy jobb lenne igyekezned.
Fogalmam sincs, miért gondolják azt annyian, hogy az egyetlen boldogulási mód egy nő számára a férjhezmenetel és gyerekszülés. Az összes szappanopera és romantikus regény azt sugallja, hogy pasi nélkül már nem is lehet boldog az ember lánya. Álomhercegre váró főhősnő, jóképű lovag, szerelem, szakítás, majd kibékülés, és boldogan élnek mindörökké. A valóság viszont távol áll mindettől. A pasi sehogy sem akar felbukkanni, vagy ha elő is kerül, távol áll az „álomherceg” kategóriától. Az esetek többségében egy dögunalom, akivel beszélgetni kb. olyan érdekfeszítő, mint részt venni egy maratoni fizikaórán; az udvariasságot hírből sem ismeri, és meggyőződése, hogy egy nő egyedüli küldetése, hogy bevigye neki a sört, amíg focimeccset néz vagy a haverjaival kártyázik. Egyesek hajlandók feladni az elveiket és összejönnek egy hozzájuk nem illő férfival, csak hogy ne maradjanak egyedül; de én inkább vagyok egyedülálló, mint hogy egy boldogtalan kapcsolatban éljek. A gyereknevelésről pedig vicces, hogy pont ő ad tanácsokat, amikor az utóbbi húsz évben nem tett mást, mint szült három gyereket, majd azzal a lendülettel mindegyiket nevelőnőre bízta, és azóta sem törődik velük valami sokat. A két nagyobbik fia egyetemre jár, már a saját életüket élik; míg a legkisebb óvodás, akivel az anyja csak addig foglalkozik, amíg el lehet vele dicsekedni a barátnőknek; ha gondját kell viselni, az természetesen a nevelőnő dolga. „Ezért fizetem” – szokta mondani, és inkább választja a szórakozást meg a vásárolgatást, mint hogy a saját gyerekéről gondoskodjon. Ilyenkor felteszem magamban a kérdést: az ilyenek minek szülnek gyereket? Ha inkább butikokban meg plázákban tölti a napjait, a fiai pedig alig látják, talán nem neki való az anyaság. De egyeseknek a látszat mindennél fontosabb – férj, gyerek, boldog család – miközben csak egyvalaki érdekli: önmaga. De persze a hozzá hasonlók a leghangosabbak, ha másokat kell kioktatni a gyerekvállalásról.
Kedvem lenne azt válaszolni, hogy „nincs pasim, mert egyeseknek az a sorsuk, hogy mindörökre számkivetettek legyenek és magányosan haljanak meg”. Mindazonáltal ismételten jobbnak látom, ha továbbra is érdeklődést színlelve végighallgatom a mondandóját, mintha mindennel egyetértenék; nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy elővegye sajnálkozó énjét. Ha csak ülök és úgy teszek, mintha osztanám a véleményét, hamarabb abbahagyja a kioktatásomat.

- Most már igazán találnod kellene egy állást – szólal meg Anyu, miközben éppen a hirdetéseket nézem. Már megint kezdődik.
- Próbálkozom, de sehogy sem sikerül. – Most komolyan újra eljátsszuk, amit diplomázásom óta nagyjából minden második héten?
- Talán nem próbálkozol elég helyen.
Már megint a szokásos szöveg. Mikor fogják már fel, hogy egy bölcsésznek korlátozottak a lehetőségei az álláspiacon? Jelentkeznék én akár háromszor ennyi helyre is, de ha egyszer az áll a hirdetésben, hogy „informatikust keresünk” vagy „öt év tapasztalat szükséges”, azt az állást nem pályázhatom meg. Illetve megtehetem, csak nem lenne semmi értelme. Ez pont olyan, mintha fűrészport próbálnál eladni egy könyvesboltban: meg lehet próbálni, csak kevesebb esélyed van a sikerre, mint Győzikének a Nobel-díjra.
- Hogy nem jelentkeztem elég helyre? Mit csináltam az elmúlt évben, ha nem az álláshirdetéseket böngésztem és megpályáztam mindent, ami kicsit is érdekelt? – fakadok ki. Ha valami nem úgy alakul, ahogy kellene, biztosan az én hibám.
- Vagy csak nem a megfelelő helyre jelentkeztél. Például elmehetnél személyi asszisztensnek.
- Mintha nemrég még azt mondtátok volna, hogy ne jelentkezzek személyi asszisztensnek, mert könnyedén találok ennél sokkal jobb helyet is – idézem fel a nem is olyan távoli múltat.
- Mert akkor még azt hittük, jobb munkát is találhatsz, de úgy tűnik, mégsem. Így ezt is el kell vállalnod, onnan pedig előre lehet lépni. – Hova? Kávéfőzés helyett gépelni fogok?
- De nem akarok titkárnő lenni! Akkor mindig ugráltatnak, a munkám pedig csak gépelésből, telefonálgatásból meg kávéfőzésből állna; innen előrelépni sem lehet.
- Nem lehetsz mindjárt főnök, addig meg ugráltatnak – hűt le. – Amikor bekerültem az első munkahelyemre, kezdetben mindenért engem küldtek, hiába voltam én informatikus, a másik meg csak titkárnő. Én voltam az újonc, így meg kellett tennem, bármit is mondtak.
- Az te voltál, én meg én vagyok. Engem ne ugráltassanak, azt nem viselem el, te is tudod - felelem. – Ez amúgy sem egy álommunka.
- Most már a személyi asszisztens nem titkárnőt jelent, hanem a főnök munkáját támogatja.
- Legutóbb még azt mondtátok, hogy az titkárnő, én meg nem akarok az lenni – emlékeztetem alig egy évvel korábbi megállapítására.
- Márpedig el kell vállalnod, ha csak ez van – szembesít a tényekkel. – Amikor állásra van szükséged, nem válogathatsz.
- Olyan munkát szeretnék, amit szívesen végzek – ismételem el ezredszerre is, nem mintha bármi esély lenne rá, hogy meg is érti.
- Sokan utálják a munkájukat, de mégis muszáj csinálniuk, hogy megéljenek. – Akkor már nekem is muszáj olyasmit dolgoznom, amit utálok, és mindig várom a nap végét, tudván, hogy soha nem lépek előre és itt maradok nyugdíjas koromig? Biztató kilátások.
- Semmi kedvem minden reggel gyomorgörccsel menni dolgozni és szó szerint belebetegedni a munkába. Megéri az nekem, hogy utána hónapokig kórházban kezeljenek?
- Olyan munkát nem találsz, ahol nem parancsolgatnak; még a főnöknek is van főnöke. Hogy akarsz dolgozni, ha egyik munka sem megfelelő? – kérdez vissza.
- Csak azt mondtam, hogy nem leszek titkárnő - helyesbítek. – Ami meg jó lenne, oda nem vesznek fel. De látod, hogy rendületlenül keresek és ha lesz olyan, ami tetszik és fel is vesznek, máris rohanok dolgozni.
- Ja, hogy úgy. Azt hittem, egyik álláslehetőség sem tetszik. – Mi lenne, ha gondolkoznál is, mielőtt beszélsz… - gondolom magamban, de hangosan inkább nem mondom ki.
- Olyan szinten kell kezdeni, amivel meg tudsz birkózni. – Na szép. Már a saját anyám sem bízik a képességeimben. Tényleg a telefonálgatás meg a kávéfőzés az a szint, amelynél magasabban ne is akarjam kezdeni, mert esélyem sincs megbirkózni a kihívással?
-… hogy mindig sikerben legyen részed.
Takarítónőként? Hol marad a szakmai kihívás meg az előremenetel? Akkor inkább maradok tanár meg fordító, amiből lehet hogy nem leszek milliomos, de legalább szeretem.

Végre sikerült mindent lefordítani a cégnek – nagyon sok, tekintve hogy több nyelvpárt megjelöltem, és mindegyikről mindegyikre kellett fordítani. Sokáig tartott, de végre befejeztem. Angol, német, francia… minden nyelvet megjelöltem, amit tisztességesen beszélek, elvégre sosem lehet tudni, melyikre érkezik megbízás. Még hozzáírom az információkat, amiket a nő kért, úgy mint árak, előzetes tapasztalat, kedvenc fordítási területek és már kész is. Csak azt nem tudom, írjak-e mellé kísérőlevelet, vagy ezt most mellőzhetem. Végülis úgy illik, de hát tudja, miért írok neki, hiszen ő kért rá; és gondolhatja, nem azért küldök egy rakat fordítást, mert éppen nincs jobb dolgom. Így végül arra jutok, hogy éppen elég kísérőlevelet írtam már egy sereg cégnek, így erre most igazán nincs szükség. Tévedtem.
Délután már érkezik is a válasz. Izgatottan nyitom meg a levelet; mint kiderül, nem ok nélkül. Merthogy a válaszlevél tökéletesen váratlanul ér és megdöbbent. A cégtulajdonos nehezményezi, hogy nem küldtem külön levelet, mondván, csak úgy odadobtam elé, hogy „nesze olvasd”. Jó, talán tényleg küldenem kellett volna kísérőlevelet, annak ellenére, hogy tudja, mi célból küldöm a fordításokat, de ez akkor is kissé érdekes. Azok után meg főleg, hogy számos egyéb kritizálnivalót is talált. Hogy az önéletrajzom nem megfelelő… a begépelt szöveg tagolása nem megfelelő… hogy csak árlistát írtam, de azt nem, amire még kíváncsi… az á - raim túl magasak ahhoz képest, hogy pályakezdő vagyok… és hogy mennyire odavagyok, amiért elvégeztem két fordítókurzust, pedig igazán nincs mire büszkének lennem. Ezen ledöbbenek… Ha nem ért egyet az önéletrajzom tartalmával, hát rendben; neki is lehet véleménye, bár persze jobb lenne, ha ezt barátságosabban is tudná közölni. Ha nem találja megfelelően a szöveg tagolását, és átformázza úgy, ahogy a megbízók elvárják, még kedves is tőle, hogy segít. De honnan veszi, hogy rendelkezem azzal a különleges képességgel, hogy kitaláljam, mire gondol? Mindent megírtam, amit a levélben kért, de sajnálatos módon nem vagyok gondolatolvasó, hogy kitaláljam, még mit akar tudni, pedig ha lehetne különleges képességem, biztosan a gondolatolvasást választanám. Az árak meg… Nem szeretek pénzről beszélni, amíg meg nem kaptam az állást, de ha már árlistát kért, megírtam. Megnéztem több cég honlapján az árajánlatukat, és ez alapján állapítottam meg a saját áraimat, kb. átlagolva az ott látottakat. Nem tudom, a cégtulajdonos asszonynak milyen elképzelései vannak a magas árakról, de egy szintén fővárosi cég, akiknek pár éve fordítottam, ugyanezt az árat „baráti”-nak nevezte, és többet is megadtak volna. Mindezt annak ellenére, hogy akkor kevesebb tapasztalattal rendelkeztem. De a minőségi munkának ára van, és Anyu mindig azt mondja, ne szabjak meg túl alacsony árat, különben azt hiszik, nem vagyok elég jó. De hogy veszi a bátorságot, hogy lebecsülje egy pályakezdő fordító képességeit, csak azért, mert nincs túl sok tapasztalata? Tény, hogy az egyetemen mindössze két fordítókurzust végeztem el és eddig még csak néhány cégnek fordítottam, de talán nem ártana figyelembe venni, miből is álltak ezek a kurzusok, illetve fordítások. Mindegyik nagyon nehéz volt, különböző területekről, többnapi, illetve heti munkát követeltek – de én mindegyiket megoldottam, a legjobb tudásomnak megfelelően. De nem vagyok hivatásos fordító, és ezzel ő is tisztában van; ennek tudatában kért fel próbafordítások küldésére. Úgyhogy holmi cégtulajdonos ne oktasson ki fordításból, csak mert van egy fordítóirodája. Egy fiatal, pályakezdő fordító is lehet kiemelkedően jó, bármennyire is nem fér bele a világképébe. Mindezt udvariasan megírom neki, kihagyva a kevésbé barátságos gondolatokat; pedig szívesen közölném az őszinte véleményem, szépítés nélkül, de mindig arra tanítottak, hogy mutassak tiszteletet mások iránt, bármit is tesznek. Még visszaír, hasonló stílusban, de semmi kedvem nincs egy hosszadalmas levelezésbe bonyolódni, így kitörlöm a leveleit és az egészet tapasztalatszerzésnek tekintve, lezártnak tekintem az ügyet.