Rózsa Niki

Ezúttal engem is 9-re hívtak, mint a többieket, így a tegnapi hajnali kelés után már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy 6-ig alhatok. Ugyan ez sem nevezhető emberbarát időpontnak, főleg a hozzám hasonló éjszakai baglyok számára, de némiképp vigasztal a tudat, hogy munkába megyek, végre én is erősíthetem a dolgozók táborát, és hosszú idő után nem érzem magam a társadalom felesleges tagjának, aki csupán a többiek jóindulatának köszönhetően létezhet.
Ismét összegyűlt a csoport, és kezdődhet minden elölről. Nehéz lesz így még négy napot kibírni, főleg úgy, hogy a tanfolyam témája nem a szakterületem, és még csak nem is érdekel – állapítom meg, miközben újra belevetem magam a tolmácsolásba. Ennek ellenére mindent elkövetek, hogy a lehető legtökéletesebben adjam vissza mindazt, ami az előadáson elhangzik; és bár továbbra is nagyon fárasztó ez a munka, úgy érzem, lassan belejövök.
A nap végén az előadó úgy köszön el, hogy „viszlát holnap”, én pedig örülök, hogy megkedvelt, és várja az újbóli találkozást. Ezek után tökéletes döbbenetként ér a hír, mely szerint nem mindenki osztja ezt a véleményt. Bemegyek Gabriellához aláíratni a jelenléti íveket, bizonyítékául annak, hogy megjelentem és végigdolgoztam a napot, majd miután aláírja és lepecsételi, megkérdezi, milyen volt a tolmácsolás. Okulva a tegnapiból, amikor ugyanerre a kérdésre azt válaszoltam, hogy fárasztó, de jó, amire ő láthatóan meglepődött, ezúttal azt feleltem, hogy jó, és sokat tanultam belőle, ami igaz is, csak a legfontosabbat hagytam ki, hogy nagyon kimerítő. Hamarosan ki is derül, mi áll a kérdés hátterében. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nekem szegezi a kérdést, hogy ugye tudom, hogy másnap nem kell bemennem. Akkor sem döbbenhettem volna meg jobban, ha azt mondja, rózsaszín elefántok repülnek a Lánchíd felett. Megköszöni a kétnapos munkámat, bla bla, de én már csak távolról hallom a hangját; alig várom, hogy kiszabaduljak onnan. Szabályosan kimenekülök az épületből, közben kavarognak a gondolatok a fejemben. Hogy tehettek ilyet? Ahhoz képest, hogy az eddigi tolmácsolási tapasztalatom abból állt, hogy előadások közben lefordítottam néhány tanárnak az elhangzottakat, és ilyet soha nem csináltam, nagyon jól ment, és érzésem szerint egyre inkább belejöttem. Ez volt az első komoly tolmácsolós megbízásom és máris bedobtak a mély vízbe, de nem érzem úgy, hogy bármikor is fuldokoltam volna. Nem tudom, más tolmács is ennyire bírta volna-e a nyomást, a folyamatos többfelé figyelést és keresztbe tolmácsolást. Erre közlik, hogy nincs rám szükség. Mi lesz, ha soha többé nem kapok munkát? Vagy ha nem lesz velem elégedett a megbízó? Munkanélküliként, elhagyatva fogok meghalni valami isten háta mögötti helyen. Jobb lenne, ha a világon se lennék, akkor nem kellene minduntalan állást keresnem, és a rokonaim sem nyaggatnának folyton ezzel.
Elindulok az Erzsébet hídon, hogy átérjek a pesti oldalra. Annyira lélegzetelállítóan szép innen e város, gyönyörűen kivilágítva… Csak állok ott, belefeledkezve a város szépségébe, elbűvölten nézem a Dunát és a fényeket. Utána váratlanul villan be egy gondolat.
18:11:16 Mi lenne, ha belevetném magam a folyóba? Úgysem hiányoznék senkinek.
18:11:19 De még soha nem ugrottam vízbe!
18:11:22 Egyszer mindent el kell kezdeni.
18:11:23 De hideg!
18:11:25 Először mindig az, és eddig is kibírtad, amikor úszni voltál.
18:11:27 De én félek víz alá merülni!!!
18:11:28 Nem mindegy, ha úgyis meg akarsz halni???!!!
18:11:30 Én még egy tisztességes öngyilkosságra se vagyok képes!!!
Áhh, ez így nem fog menni – látom be, és újabb pillantást vetve a város fényeire, továbbindulok a pesti oldal felé. De miért is vetném magam a folyóba, az öngyilkosság nem az én stílusom, a vízben fuldoklás meg főleg nem. Most csak ki akarom pihenni ezt a rémes napot és csokiba fojtani a bánatom.
Ennek jegyében megrohamozom az első áruházat és felszerelkezem egy hadseregnek is elegendő csokival meg kólával.
- Hogy ment? – érdeklődik Adri, amint belépek a lakásba.
- Azt hiszem, ennyi volt – sóhajtok. – Azt mondták, holnap nem kell visszamennem.
- Szerintem hívd fel a közvetítőt – javasolja. – Ez nekem azt jelenti, hogy holnap szabadnapod van.
- Hát nem tudom, nagyon nem úgy tűnt – felelem kétkedve. – És meg is köszönte a munkámat, úgyhogy elég egyértelműnek tűnik.
Hogy bizonyosságot szerezzek, felhívom Bálintot. Egy nő veszi fel, gondolom a titkárnője – ezek után Bálint biztosan nem mer válaszolni a hívásaimra. Le kellett volna tiltanom a számom, hogy ne lássa, ki keresi. De nem tettem, a számom megjelenik a kijelzőjén, így a nővel kell beszélnem; bár nem tudom, lehet-e eszmecserénket beszélgetésnek nevezni. Fel van háborodva; azzal támad nekem, hogy a megbízó őrjöngve hívta fel a céget, és azonnal szerződést bontott vele; holnap pedig már más tolmács jön, más cégtől. Közli, mindenki panaszkodott a munkámra, ami baromság, mert több mindenkit megkérdeztem a tolmácsolásról, és elmondásuk szerint meg voltak elégedve, legalábbis az egyöntetű „minden jó, semmin sem kell változtatni” erre látszott utalni. Az volt az indok, hogy nem végeztem megfelelően a munkámat. De jó. Azt tettem, amire kértek: lefordítottam, amit az előadó mondott, de nem rejtettem el a lényeget azzal, hogy minden szót próbálok lefordítani – ezt különben sem lehetne megtenni, és ha két percen belül hatvanadszor is lefordítom ugyanazt, csak mert az előadó szeret ismételgetni, rövid idő alatt mindenki beleunna. Azt tettem, amire az ügyvezető kért, nyilván a megbízó igényeinek megfelelően, és erre kirúgnak. Emlékszem két mondatra, aminek kb. háromnegyede szakkifejezés volt – lefordítottam, amennyire tudtam, de nem a szakterületem, és hiába beszélek anyanyelvi szinten angolul, ha az itt használt szakkifejezésekkel eddig sehol nem találkoztam, és az elküldött anyagban sem volt benne. Ettől eltekintve azonban úgy érzem, mindent hűen visszaadtam, amit az előadó elmondott. A nő dühösen a fejemhez vágja, hogy nem kellett volna elvállalni a munkát. Nem: ellenőrizni kellett volna a tudásszintemet, és felhívni a referenciáimat, hogy egyáltalán megfelelek-e, és nem azonnal megbízni egy ennyire fontos munkával egy jelentkezőt, aki éppen hogy csak néhány hete küldte be az önéletrajzát, ráadásul úgy, hogy még a diplomája meglétét sem ellenőrzik. Komoly cég biztosan nem tenne ilyet. Persze azonnal tudtam, hogy ez nem mind olyan szép, mint aminek látszik, de igaza van a családomnak és a barátaimnak, valahol el kell kezdeni – és mi jelenthetne ehhez tökéletesebb lehetőséget, mint egy cég, akiknek egyetemisták és pályakezdők dolgoznak. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen: sikeres bemutatkozás tolmácsként, illetve ismertség szerzése fordítóként, folyamatosan érkező megbízások, biztos megélhetés, szakmai siker… De ez már olyan lenne, mint egy film, ez pedig a rideg valóság, amit most újra megtapasztalhatok.

Hát elkezdődött. Szerencsére az előadót tökéletesen értem, csak túl sokat beszél egyszerre és nehéz félbeszakítani. Most örülök igazán annak, hogy miután elküldték a tananyagot, az egészet kinyomtattam és végigolvastam, így csak a kísérő szöveget kell fordítanom – persze abból van a legtöbb, de legalább értem, mit mond a pasi, ha már a témában teljesen tájékozatlan vagyok. Szakismeret hiányában sokat segít a már lefordított anyag, de éppen csak arra van időm, hogy időnként rápillantsak, miközben egyidejűleg figyelnem kell az előadóra, szóval jó, hogy nagyjából emlékszem, mit hol kell keresni, így könnyebb tartani a szédületes iramot.
Rettentően fárasztó tud lenni egy tolmácsolós munka, főleg ha az embernek egész nap készenlétben kell lennie. Egyszerre figyelni az előadóra, a csoportra és a kinyomtatott anyagra; egyszer angolról magyarra, utána rögtön visszafele fordítani, miközben a pasi Forma 1-es sebességgel beszél, nekem pedig azonnal tolmácsolnom kell, amit mond, gondolkodási idő gyakorlatilag semmi. Szerencse, hogy az előadást időnként csoportmunka váltja fel, így ezalatt tudok pihenni – beszélgetek az előadóval, átolvasom a következő fejezetet, vagy a történeteimen gondolkozom. Legnagyobb sajnálatomra azonban ezek a szünetek nem tartanak túl sokáig; amint a csoportok befejezik a munkát, ismételten én következem – ezúttal a csoportmunka eredményét fordítom az előadónak angolra. Máris kavarog a fejem a folyamatos többfele figyeléstől és keresztbefordítástól, pedig messze még a nap vége – bele sem merek gondolni, mi lesz később, és főleg hogy élem túl a következő négy napot, ami minden valószínűség szerint ugyanígy telik majd.
Tulajdonképpen egyáltalán nem megy rosszul, és ha nem lenne ennyire fárasztó és teljes odafigyelést igénylő, talán még élvezném is. Így viszont egyre csak arra várok, hogy mikor lesz vége az újabb blokknak, amikor is pihenhetek kicsit, és mikor telik le a mintegy két óra, amikor szünetet tartunk. Pihenő – ebédszünet – pihenő – így bírom ki az egész napos megterhelést, mindig a legközelebbi szünetre gondolva. Ráadásul, mintha nem lenne már így is elég bajom, Bálint már ebédszünetben hív, hogy van egy kis gond a tolmácsolással, mert a megbízó kérése alapján mindent le kell fordítanom, ami elhangzik, és arra kíváncsi, hogy menni fog-e. Mondom persze, végülis csak most kezdtem el, bele fogok jönni. De visszaidézve tegnapi megbeszélésünket, akkor még kifejezetten arra kért, hogy csak a lényeget fordítsam le, és kissé furcsa, hogy nem egészen egy nap alatt gyökeresen megváltozott a követelményrendszer. De rajtam nem múlik, ezek után mindent fordítok; ha kell, félbeszakítom az előadót, ha pedig valamit ötvenszer mond el egymás után, mindannyiszor kissé másképp megfogalmazva, ötvenedszer is lefordítom. Ha unalmas, hát unalmas, de ők kérték. Ennek ellenére a következő szünetben megint érkezik a telefonhívás; ezúttal nem is az ügyvezető hív, hanem valami nő, gondolom a munkatársa. Közli, hogy továbbra is kifogásolják a tolmácsolást, pedig szerintem jól ment; ahhoz képest, hogy bármifajta előkészület nélkül bedobtak a mély vízbe, mindenképpen. Megtettem, amire kértek; ezek után nem tudom, mit akarnak még. De azért jó, hogy a találkozónkon Bálint még azt mondta, nem kell mindent szó szerint fordítani, csak ami fontos, most meg panaszkodnak, mert azt tettem, amit kértek. Mégis honnan találjam ki, hogy éppen melyik tolmácsolási módot részesítik előnyben? Mi vagyok én, gondolatolvasó? Hát majd holnap az előadóba fojtom a szót, vagy lefordítok minden egyes betűt, de persze ezt nem lehet, mert a nyelvek különbözősége miatt elég furcsa dolgok jönnének ki. Azzal a feltett szándékkal vágtam bele ebbe a megbízásba, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy meg legyenek elégedve a munkámmal, de most nem tudom, tehetek-e egyáltalán olyasmit, ami jó nekik.
A felsorolt kifogások egyébként sem állják meg a helyüket, mivel a csoportból senki sem panaszkodott különösebben; néhányan szóltak, hogy az előadó személyes történeteit is fordítsam le, amit eleinte nem tartottam szükségesnek, mivel semmi közük nem volt a témához, de azt mondták, a többi jó, és a beszédem sem túl gyors. Így az első szünet után már ezeket is fordítottam, és amikor ebédszünetben ismét beszédbe elegyedtem a résztvevőkkel, már mindenki elégedett volt a tolmácsolással. Sajnálatos módon azonban nemcsak az ő véleményük számít – a tanfolyam résztvevőin kívül még bent ült egy pasi, aki a cégnél dolgozik, és azt figyelte, hogy hogyan végzem a munkám. Ezzel még nem lett volna különösebb gondom, elvégre természetes, hogy egy cég szeretné ellenőrizni, mennyire jól dolgoznak az alkalmazottai (bár tekintve a körülményeket, amelyek között a megbízást kaptam, az ő esetükben nem vagyok annyira biztos), de ő időnként bele is szólt, és a legkevésbé sem mutatkozott együttműködőnek. Ezek után nem csoda, ha cseppet sem találom szimpatikusnak. Csak azt nem értem, ha jól tud angolul és ez a szakterülete, miért nem ő fordít a tanfolyamon. Akkor még fizetniük sem kellene külön egy tolmácsnak és egy közvetítő cégnek, és biztosan szakszerű tolmácsolást is kapnának. Ez nemcsak a cégnek lenne kifizetődő, de én is örülnék neki; most hogy véget ért a munkanap és már tudom, mire vállalkoztam, talán jobb lett volna, ha azonnal nemet mondok az ajánlatra és másra hagyom a megtisztelő feladatot. Őszintén szólva nem az volt életem álma, hogy egyszerre többfelé figyelve, oda-vissza fordítva dolgozzak egész nap, miközben többen árgus szemekkel figyelik, mit csinálok, különös tekintettel a mindenbe belekötő pasira, én pedig tudom, nem hibázhatok, és még gondolkodni sincs időm. Folyt. köv. holnap…

Holnap kezdődik a tolmácsolós munka. Rettenetesen izgulok. Milyen lesz? Milyenek lesznek a hallgatók? Az oktató? Ha küldenek egy ausztrált, megőrülök. Az egy dolog, hogy az évek során sikerült megszoknom a CNN ausztrál tudósítóinak a beszédmódját, de nem biztos, hogy minden vágyam egy egész héten keresztül egy ausztrál előadó éneklésre hasonlító előadására figyelni, miközben fordítanom is kell mindent, amit mond.
Mára beszéltünk meg találkozót a közvetítő cég ügyvezetőjével, hogy aláírjuk a szerződést. Nem tudom, miért nem lehetett korábban; kizárt, hogy egy komoly cég vállalja a kockázatot, hogy esetleg mégsem jelenik meg a tolmács a találkozón, még akkor is, ha van néhány nevük vészhelyzet esetére. De ez már nem is meglepő azok után, hogy mindenféle előválogatás nélkül megkaptam a munkát, mindössze néhány héttel azt követően, hogy elküldtem a cégnek az önéletrajzom, ráadásul úgy, hogy előzőleg senki sem ellenőrizte az angoltudásom szintjét. Ez már önmagában is szerfelett különös. Erős a gyanúm, hogy vagy a cég és a tanfolyam nem komoly, vagy átverés az egész. Mindenesetre utánanézek a cégnek; a honlapjuk alapján komolynak tűnnek, de teljes képet csak akkor kapok, ha majd ott leszek és elkezdem a munkát. Talán csak arról van szó, hogy túl sok krimit nézek és szabályos üldözési mániám alakult ki, de még mindig jobb feleslegesen aggodalmaskodni, mint a végén kellemetlen meglepetéseket átélni. Ennek jegyében vágok bele a megbízásba. Elvégre mi a legrosszabb, ami történhet? Dolgozom öt napot és nem fizetik ki, de tapasztalatszerzésnek így is jó. Ezen a munkán semmit sem veszíthetek, viszont sokat nyerhetek, így túlzott aggodalomra semmi ok – próbálom meggyőzni magam, miközben a megbeszélésre készülök. A legfontosabb a magabiztosság és a profizmus, és a siker nem marad el.
Egy bevásárlóközpont kávézójában találkozunk, ahova a biztonság kedvéért magammal viszem reklámmenedzser végzettségű barátnőmet, mint egy nagyvállalatnál alkalmazásban álló jogtanácsost, hogy úgy tűnjön, van hivatalos jogi képviselőm, szóval meg se próbáljon átverni. Ugyan Léni sohasem tanult jogot, de az egyik volt barátja ügyvéd, így volt alkalma elsajátítani néhány dolgot a két hónap alatt, amíg együtt jártak – most ez tökéletesen megfelel a célnak. Barátnőm mindenesetre tisztában van azzal, hogy érhetünk el tökéletes hatást – feltűzte a haját és szemüveget vett fel, hogy komoly ügyvédnő benyomását keltse, és már indulhatunk is a megbeszélésre.
Könnyen felismerjük egymást; leendő munkaadóm fiatal, magas, szőke, első látásra szimpatikusnak tűnik. Meglepetten veszi tudomásul, hogy nem egyedül érkeztem, de nem emel kifogást Léni jelenléte ellen. Barátnőm nagyszerűt alakít – látva feltűzött szőke haját, szemüveg mögé bújtatott komoly arcát, kiskosztümjét, senki meg nem mondaná, hogy valójában semmi köze az ügyvédek világához. Megiszunk egy cappuccino-t, majd Bálint ideadja a szerződést, hogy írjam alá. Alaposan átolvasom, mint mindent, amit alá kell írnom, majd odaadom Léninek, hogy mint „ügyvédem”, ő is nézze át. A megbízást meghatározott időn belül bármelyik fél visszamondhatja, nem megfelelő fordítás esetén a szöveget javítani kell és csak azután jár pénz… a munkaadónak a felmondást legalább huszonnégy órával előbb be kell jelentenie, különben plusz egy napnyi járandóságot köteles megfizetni… Igazságosnak tűnik, és Léni is azt mondja, aláírhatom, így megteszem. Bálint szintén aláírja a dokumentumot, majd röviden ismerteti a megbízó cég elvárásait a munkával kapcsolatban: azt szeretnék, ha nem fordítanék le mindent szóról szóra, csak a lényeget. Ennek őszintén örülök; amúgy sem lehet minden esetben egy másik nyelvre tükörfordítani, és hozzávéve még azt is, hogy szinte teljesen tájékozatlan vagyok a területen, amivel egy hétig foglalkozni fogok, ez külön megkönnyebbüléssel tölt el.
Meglepő módon csak ezután kerül sor angoltudásom kipróbálására; kíváncsi lennék, mit szólna munkaadóm, ha mégsem tudnék olyan jól, mint ahogy azt az önéletrajzomban leírtam. De jól elbeszélgetünk abban az öt percben, amit tudásszintem felmérésére szánt, és már véget is ér a találkozó. Elköszönünk azzal, hogy másnap jelenjek meg a szervező cég székhelyén és legyek profi. Hát rendben, én mindent megteszek.

A megrendelő visszaigazolta a munkát. Az ügyvezető szerint felhívta a referenciákat, ami furcsa, mert minden hivatkozott ismerőst megkérdeztem és egyiküket sem kereste meg. Kezd egyre gyanúsabb lenni ez az egész; ha tényleg olyan komoly cég, ahogy állítja, miért nem ellenőrzik a nyelvtudásom, és miért nem hívnak be egy beszélgetésre a többi jelölttel együtt, mielőtt nekem adják a megbízást? És ha fel sem hívták a referenciáimat, hogyan igazolhatták vissza a munkát, ha előzőleg világossá tették, hogy az ajánlások fontosabbak a tényleges nyelvtudás tesztelésénél? Bár sohasem volt saját cégem, de ha egy fontos munkára keresnék alkalmazottakat, biztosan nem kockáztatnék. Mi van, ha a tolmács egyáltalán nem beszéli a nyelvet, vagy közel sem annyira tökéletesen, mint amennyire a munka megkívánja? És miért pont én kaptam a megbízást, hiszen alig néhány hete küldtem nekik önéletrajzot, miközben állításuk szerint sok más frissdiplomás dolgozik még nekik, akiket már jól ismernek? Erről meg is kérdeztem az ügyvezetőt, mire az volt a válaszkérdés, hogy van bármiféle gond az angoltudásommal? Természetesen nincs, érdekes is lenne egy diplomával és a nyelv napi használatával, de azért felettébb különös, hogy egy friss jelentkezőt választanak egy ennyire jelentős munkára egy már bizonyított munkatárs helyett; ha rajtam múlna, az újonnan érkezetteket előbb biztosan kevésbé fontos munkákban próbálnám ki, mielőtt bedobnám őket a mély vízbe. Legszívesebben kapásból visszautasítanám, de lelki szemeim előtt azonnal megjelenik Anyu, a nagybátyám és a többi rokonom, amint a szememre vetik, hogy nem szeretek dolgozni, egyébként meg hogy akarok munkát találni, ha nekem semmi sem jó. Így igent mondok, remélve, hogy ezúttal nem igazolódik be a megérzésem és ők mégis egy komoly cég, akik igazságos szerződést kötnek velem és legfőképpen a megállapodásnak megfelelően kifizetik a tolmácsolásért járó pénzemet. Az egyetlen dolog, ami változatlanul aggaszt, hogy továbbra sem ragaszkodnak a személyes találkozóhoz; az ügyvezető szerint „megértőek, tudják hogy mennyire elfoglalt vagyok, és nem kívánhatják azt tőlem, hogy minden programomat lemondva a rendelkezésükre álljak akkor, amikor ők azt szeretnék”. Csodálom az optimizmusukat, hogy ennyire biztosak abban, hogy a közvetítő cég a legmegfelelőbb jelöltet küldi hozzájuk. De majd kiderül, amikor ott leszek. Ha már felajánlották a lehetőséget, élek vele és végigcsinálom; így a családtagjaimnak nem lesz okuk azzal vádolni, hogy nem teszek meg mindent az állástalálás érdekében. Már csak ezért is érdemes belevágni.

Mára hirdették meg az állásbörzét; az értesítő szerint 9-től délig tart. Nem tudom, hogy működik ez az egész, így jobbnak látom már kezdésre odamenni; 9 előtt néhány perccel meg is érkezem. Amíg elkezdődik az esemény érdemi része, az előcsarnokban felállított hirdetőtáblákon lehet böngészni az álláshirdetéseket és letépni a hozzájuk tartozó telefonszámokat. Végignézem az összeset, nekem való munkalehetőség után kutatva, de csakhamar meg kell állapítanom, hogy szinte az összes állásra szakmunkásokat keresnek. Varrónő, hegesztő, karbantartó… alig van egy-két irodai munka, és ezek sem éppen olyan állások, amelyekre egész életemben vágytam. Csupán egy adminisztrátori meg egy recepciósi munkát látok, amelyek szóba jöhetnek; ugyan egyik sem álomállás, de kétségkívül jobb, mint a rakodómunkás. Leszedem a hozzájuk tartozó elérhetőségeket, hogy ne tűnjön teljesen hasztalannak az egész ittlétem; ha hazaérek, küldök nekik önéletrajzot, a többi meg majd kiderül.
Miközben újra végigolvasom a hirdetéseket, egy tizennyolc év körüli lány fordul hozzám.
- Az önéletrajzot nekem kell megírni? – kérdezi várakozó tekintettel; egy pillanatra nem tudom eldönteni, komolyan beszél, vagy csak szórakozik.
Hát ha a szomszéd nem teszi meg… - fut át gondolataimon, miközben bólogatok. Egyébként miért hívnák önéletrajznak. De hangosan csak annyit mondok, hogy „igen, neked kell”. Láthatóan kielégíti a válasz, mert mindent értő arckifejezéssel továbbáll.
Ezután a többieket követve felmegyek az emeletre, ahol a meghirdetett állásokról lehet részletesebb információkat kapni a hirdető cégek képviselőitől. Alig öt perce kezdődött el, máris tele a helyiség állásvadászokkal. Két oldalán végig asztalok sorakoznak, ahova le lehet ülni, a cégek munkatársai pedig elmondják a tudnivalókat a betölthető állásokról és adnak egy névjegyet, ahova önéletrajzot lehet küldeni. A tömegben előrehaladva, szabad helyet keresve végigjárom a termet; mindenhol több álláshirdetés, csak éppen egyik sem nekem való. Illetve ami egy kicsit is megfelelő, arra tömegek pályáznak. Az egyetlen adminisztrátori munkára jelentkeztek vagy harmincan, csak az első tíz percben, és akkor mi lehet később; pedig ez igazán nem az a munka, amiről az ember lánya általában álmodik.
A másik elfogadható álláslehetőség egy recepciósi munka egy gyógyfürdő szállodájában, így odamegyek a cég asztalához, megvárom, amíg a képviseletében megjelent munkatárs befejezi a beszélgetést az előttem levő lánnyal, majd leülök. A férfi udvariasan feláll, bemutatkozik és kezet nyújt.
- Miben segíthetek? – kérdezi, miután mindketten helyet foglaltunk.
- A recepciósi állásról szeretnék érdeklődni – felelem, megpróbálva határozottnak látszani, mintha minden vágyam az lenne, hogy egy szállodában kapkodjam a telefonokat.
- Két műszakos a munka, felváltva kell nappal és éjjel dolgozni, közte pedig másfél nap szünet. Követelmény a német nyelvtudás.
Hurrá, az megvan.
- A nyelvvizsga is feltétel, vagy elegendő a nyelvtudás? – kérdezem a biztonság kedvéért.
- Erős középfokú nyelvtudás szükséges, a papír nem előírás – feleli. – Itt a névjegyem, küldje el az önéletrajzát – nyújt át egy cetlit. – Köszönöm az érdeklődését – teszi hozzá, majd búcsúzóul feláll. Hát akkor ez ennyi volt. Én is elköszönök, és már jöhet is a következő pályázó.
A rend kedvéért újra végigjárom az asztalokat, hátha elszalasztottam valami fontosat, de újra csak ugyanazt látom; mindegyik fizikai munka, így csak időpocsékolás lenne bármelyikükről is mélyrehatóbban érdeklődni. Azért elveszek néhány prospektust, hogy legyen valami eredménye is a részvételemnek, majd eljövök. Kevesebb, mint fél óráig tartott az egész. Ugyan nem sok értelme volt idejönni, tekintve hogy összesen két állás volt mind közül, ami egyáltalán szóba jöhet, de tessék, itt voltam, most már nem mondhatják, hogy nem teljesítettem vállalt kötelességemet. De nem volt se névsorolvasás, se jelenléti ellenőrzés, így nem tudom, hogyan állapítják meg, ki vett részt az állásbörzén és ki bliccelte el. Akkor honnan tudhatják, hogy ki működik együtt és tényleg próbál állást találni és ki az, aki csak úgy elvan és várja a munkanélküli segélyt?

Hazaérve levél vár a munkaügytől, amelyben értesítenek, hogy jövő kedden állásbörzét szerveznek, ahol regisztrálásomkor vállalt kötelességemnek eleget téve számítanak a megjelenésemre. Na még ez is… Eddig nincs túl sok pozitív tapasztalatom az állásbörzékről. Az eddig látottak alapján ez is csak egy elpocsékolt nap, ahol a cégek minden jót elmondanak magukról, osztogatják a reklámanyagokat, de ettől még nem lesz munkahelyem. De muszáj lesz elmennem erre, különben még felróják nekem, hogy nem teszek meg minden lehetségest az állástaláláshoz, és akkor még a mostaninál is kevesebb reményem lesz az elhelyezkedésre; bár időnként kétlem, hogy ennél lehet rosszabb.
Fogalmam sincs, milyen egy munkaügyi központ által szervezett állásbörze. Listát írnak azokról, akik jelen vannak, akik pedig nem, azoknak figyelmeztető levelet küldenek, mely szerint fáradjanak oda, különben baj lesz? Vagy névsorolvasás, mint a suliban, és aki nincs ott, annak orvosi igazolást kell vinni, különben kap egy igazolatlan hiányzást? Na jó, ez csak poén, de akkor is. Jobban teszem, ha elmegyek; csak három órán át tart, nem lehet olyan vészes. Sőt, még az is lehet, hogy találok egy megfelelő munkalehetőséget.

Újabb családi összejövetel, ahol természetesen ismét nem maradhat el rokonaim kedvenc témája, vagyis az én szekálásom munkaügyben. Nagybátyám az utóbbi két évben már tökélyre fejlesztette ennek művészetét, és láthatóan most sem akar csalódást okozni. Átadja a becserélt ajándékkönyvem (a Loire-menti kastélyokról szólót kaptam), de ezzel vége is a kedélyes családi csevegésnek.
- Mikor kezdesz el végre rendesen dolgozni? – vág bele azonnal a közepébe. – Nem várhatod el, hogy édesanyád örökké támogasson.
Megint kezdődik. Mikor látják már be végre, hogy felesleges minden találkozáskor előadni a már unalomig ismert szöveget, szinte szóról szóra megismételve? Magamtól is tudom, hogy az embernek dolgoznia kell, és nem várhatja el mások segítségét. Bár utóbbi rólam igazán nem mondható el, és a legrosszabb indulattal sem lehetne állítani, hogy sok pénzbe kerülök. Arról nem is beszélve, hogy dolgozom, ha nem is keresek annyit, mint egy csúcsvezető.
- Próbálkozom, de tudjátok, milyen nehéz manapság munkát találni? – felelem végül, ki tudja, már hányadszorra.
- Nem nehéz, csak kitartóan kell keresni. Aki akar dolgozni, biztosan talál munkát.
Persze, mert én nem akarok. Már két éve arra várok, hogy az égből az ölembe pottyanjon az álomállás, és csodálkozom, hogy még mindig nincs sehol.
- Két év azért elég kitartó keresés – válaszolom, megpróbálva nyugalmat erőltetni magamra. Semmi értelme ilyesmiken kiakadni, mert úgysem gondolják meg magukat, és csak felidegesítem magam.
- De még mindig nem találtál semmit – állapítja meg a nyilvánvaló tényt.
- Semmi olyat, ami nekem való – helyesbítek.
- És mi a neked való? – kérdezik egy emberként.
- Valami, amit szívesen végzek – felelem, bár két év sikertelen próbálkozás után ez inkább tűnik naiv reménykedésnek, mint elérhető célnak.
- Ne gondold, hogy az első munkádat mindjárt szeretni is fogod – ábrándít ki Anyu. – Nagyon ritka, hogy az ember mindjárt elsőre megtalálja a tökéletes állást.
- Azért olyan lenne jó, amit legalább egy kicsit szeretek, és nem nézem ötpercenként az órát, hogy mikor mehetek már végre haza.
- Most az a legfontosabb, hogy egyáltalán legyen munkád. De ezért tenni is kell.
Tessék, már megint. Úgy beszélnek, mintha naphosszat csak otthon ülnék és keresés helyett várnám, hogy a munkahely találjon meg engem, csak úgy magától.
- Könnyű nektek, amikor egyetem után rögtön hozzátok vágtak egy állást – szembesítem őket a tényekkel. De tényleg: akit diplomázás után azonnal munkahely várt és soha nem kellett önéletrajzok tucatjait küldözgetnie a legkülönbözőbb cégekhez, akik gyakran még válaszolni sem képesek, milyen alapon kritizál? Neki fogalma sincs, milyen nehéz az álláskeresés.
- De azért meg is kellett dolgozni – kontráz rá Anyu. – A tanulmányi eredmény sorrendjében választhattunk munkahelyet, de nekünk nem volt annyi lehetőségünk, mint most nektek.
Jellemző, ebből is azt hozzák ki, hogy ők mennyire zseniálisak, míg én ugye… messze nem érek fel hozzájuk.
- Ettől én még nem találok állást.
- Mert nem küldöd el elég helyre – vágja rá rögtön Laci. – Legalább száz, de inkább kétszáz helyre kell elküldeni, hogy felvegyenek valahova.
- De nincs kétszáz hely, ahova jelentkezhetnék – vetem ellen. – A legtöbb munkához olyan végzettséget szabnak feltételnek, ami nekem nincs. Pedig igazán minden lehetséges helyen keresek.
- Nemcsak a szakterületeden kell keresni – kontráz. – Így persze, hogy nem vesznek fel; több területen kell próbálkozni, és a lehető legjobb helyre jelentkezni.
- Jó, akkor a bölcsész végzettségemmel jelentkezem műszerésznek - felelem kínomban. Ezt komolyan gondolta vagy csak nem jutott eszébe semmi értelmes?
- Ne feleselj – szól közbe Anyu.
- De erre mit mondjak? Amihez nincs meg a végzettségem, oda teljesen felesleges jelentkeznem, mert úgyis a kukában, vagy legalábbis a törölt levelek között végzi az önéletrajzom, akkor meg minek az erőfeszítés?
- Nem csak a hirdetéseket kell nézni, az állások többségét nem itt teszik közzé. Ismerősökön keresztül kell próbálkozni; rajtuk keresztül olyan álláslehetőségekről is tudomást szerezhetsz, amiket nem hirdetnek meg szólal meg ismét nagybátyám.
- Nekem nincsenek ismerőseim, akik segíthetnének megkapni egy állást – közlöm a szomorú valóságot. – De ha az interneten sem találok semmit, és olyan sincs, aki segíthetne, akkor mégis hol próbálkozzak? Az állások többségét rokonoknak, barátoknak adják, még mielőtt meghirdetnék; és mire kikerül az álláskereső oldalakra, már régen megvan rá az ember.
- Ez nem így van – ellenkezik Laci.
- Dehogynem. Barátaim mesélték, és én is így tapasztaltam. De egyáltalán nem meglepő, hogy így működik; az ember nyilván szívesebben vesz fel olyasvalakit, akit ismer, mint egy vadidegent.
- Elküldted oda, amit múltkor mondtam? – kérdezi, a múlt havi hirdetésre utalva, amelyben egy zalaegerszegi céghez kerestek ügyintézőt; nem fűztem hozzá túl sok reményt, de azért jelentkeztem, mondván, akár még be is jöhet, de egyáltalán nem meglepő módon azóta sem jeleztek vissza.
- Igen, már több mint egy hónapja, de még semmi válasz; ami szintén azt valószínűsíti, hogy már azelőtt felvettek valakit, hogy meghirdették volna az állást.
- Vagy csak jobban képzett és több gyakorlattal rendelkező emberek jelentkeztek, így csak őket hívták be állásinterjúra.
Hát persze, megint a régi történet, mely szerint még a sarki fűszeres is előbb kap állást egy valamirevaló cégnél, mint én. A többiek még egy értesítést sem érdemelnek, amelyben tudatják, hogy „Köszönjük jelentkezését, de nem önre esett a választás”. De ha minden normális állást már előre odaadnak a rokonoknak, engem meg be sem hívnak felvételi beszélgetésre, mégis hogy gondolják, hogy valaha is lesz rendes munkahelyem? Mostanában ha az ember nem cégtulajdonos és befolyásos ismerősei sincsenek, lemondhat a jobb munkákról. És persze ki mást hibáztatna már a saját családom is, mint engem, csak mert minden próbálkozás ellenére nem vesznek fel sehova. Tényleg logikus.

Reggel a telefonom jól ismert csengőhangjára ébredek… Nem, ezúttal nem képzelem azt, hogy valaki keres, miközben csak az ébresztőóra jelzi, ideje felkelni. A nagybátyám hív, hogy a könyvesboltban van és szeretné tudni, mire cserélje a karácsonyra nekem ajándékozott könyvet.
Tényleg, az ajándékkönyv. Már el is feledkeztem róla. Karácsonyra nagybátyáméktól egy Londonról szóló könyvet kaptam, mivel tudják, mennyire szeretem a várost. Csakhogy ezzel nagyjából a család háromnegyede tisztában van (aki pedig nem, csak azért nem tudja, mert még soha nem találkoztunk), így ugyanezt a könyvet már egy éve megkaptam Anyutól. Eddig még nem volt részem olyan élményben, hogy egy ajándékról csak a fa alatt derült ki, hogy már megvan nekem; most viszont már tapasztalatból mondhatom, hogy egy élmény. De tényleg; miközben kicsomagoltam az ajándékot, Anikó megjegyezte, hogy lehet, már megvan nekem, én pedig a könyvet meglátva megállapítottam, hogy tényleg megvan, erre felajánlották, hogy becserélik. Erre kerül sor ma. Ha lenne „ki kapja meg legkésőbb a karácsonyi ajándékát” - verseny, minden bizonnyal én lennék a győztese.
Gondolataimból nagybátyám hangja hoz vissza, aki elsorolja, milyen könyvekből választhatok. A kínálatban megtalálható egy könyv Olaszországról, ami már szintén megvan, egy másik Rómáról, az még nincs, Loire menti kastélyok, Rajna menti kastélyok, és még egy sereg érdekes kiadvány. Laci kérdésére, hogy melyiket szeretném, javaslom, válassza ki ő, elvégre utókarácsonyi ajándék, legyen nekem is meglepetés. Hétvégén hazamegyek és akkor megtudom, melyiket kapom.

A szombat este hagyományosan a randik ideje, de mivel jelenleg egyikünknek sincs pasija, illetve akinek mégis, az ritkán látja, mára csajos estét tervezünk – moziba megyünk, majd nálunk töltjük a nap hátralevő részét.
Már nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára moziban – egyetemi éveink alatt minden szerdán állandó programunk volt a délutáni séta, majd az esti mozizás, de mostanra ebből csak az előbbi maradt. Pedig nagyon szerettem az ilyen estéket; már hétvégén alig vártam, hogy legyen végre szerda, amikor mindannyian együtt lehetünk. Talán újra be kellene vezetni ezt a hagyományt.
Első lépésként kiválasztunk egy romantikus vígjátékot a filmkínálatból, majd délután elindulunk a Plaza felé – amíg elkezdődik a film, beülünk egy közeli kávézóba, a szokásos csajos beszélgetésre.
- Rémes ez a szombat… Sehol egy pasi – fakad ki Léni. – Ez nem ér, én mindig randizom szombaton.
- Ne panaszkodj, nekem mostanában az összes szombatom ilyen – emlékeztetem a nyilvánvaló tényre, miszerint neki jóval könnyebben megy a pasizás, mint legtöbbünknek.
- Ha kicsit megerőltetnéd magad, annyi pasid lehetne, hogy meg se tudnád őket számolni – kontráz. – Csak többet kellene társaságba járnod és kevesebbet válogatnod, és máris megoldódnának a randigondjaid.
- Nem biztos, hogy minden héten mással szeretnék randizni… - felelem óvatosan. – Lassan túlvagyok azon a koron, amikor az ember csak rövid távra tervez, és már szeretném megtalálni az életre szóló társam.
- Én szintén – bólogat Sara. – De nagyon nehéz rendes férfit találni; a többség csak kalandra hajt, és amint megkapta, amit akar, lelép.
- Az a ti bajotok, hogy romantikus filmeken nőttetek fel, és még mindig azt hiszitek, hogy eljön értetek a mesebeli herceg – mereszti égnek szemeit Léni. – Pedig ez csak mese, ami kiválóan működik a romantikus filmekben, a való életnek azonban semmi köze ehhez.
- És akkor mit csináljunk? – kérdezem. – Járjunk minden hétvégén buliba, hogy majd most szembejön életünk értelme, vagy legalábbis egy pasi, akivel két hónapig elszórakozhatunk?
- Látod, ez nem is rossz ötlet. Egy szórakozóhely kiváló hely az ismerkedésre; gondolj bele, egyetlen este mennyi pasival találkozhatsz. A lehetőségek korlátlan tárháza.
- Persze, gimiseknek meg egyéjszakás kalandot keresőknek. De nekünk nemcsak egyszeri alkalomra kellenek a férfiak, és a tinikorból is kinőttünk már – felelem. Döbbenet, hogy ő közöttünk a legidősebb, mégis mennyire nem nőtt még fel, hogy még mindig csak a kalandokat keresi, minden elképzelhető helyen. De persze az életkor nem feltétlenül áll arányban a szellemi érettséggel, amire ő a tökéletes példa.
- Reménytelenek vagytok – rázza fejét megadóan barátnőnk. – Pedig ha tudnátok, mennyi mindent kihagytok az életetekből. Egy egyéjszakás kaland is lehet jó, sőt az az igazán izgalmas.
- Nem tudom, mi a jó abban, hogy felébredsz és fogalmad sincs, ki az az alak melletted, és egyáltalán hol vagy – válaszolom, Sara egyetértő bólogatása közepette. – Ez valahogy sosem vonzott.
- Mert nincs benne tapasztalatotok. Ezt is okosan kell csinálni.
Ezen a ponton feladom. Lénivel nem lehet vitatkozni, pasikról meg főleg nem.
De most komolyan. Mi a jó abban, hogy megismersz egy pasit, két órán belül az ágyában kötsz ki, aztán jobb esetben másnap reggel, rosszabb esetben már éjszaka elbúcsúztok egymástól, és a továbbiakban a haveroknak szóló történeteiben te leszel „a százhuszonötödik nő, aki megvolt”? Tényleg ennyire alacsony lenne a legtöbb nő önbecsülése, vagy csak egyszerűen vonzza őket a kaland meg az izgalom, bármilyen sokadrangú helyet foglalnak el a továbbiakban a pasi életében? Sőt a legtöbbjüket a szenvedélyes éjszaka után a pasi még csak meg sem ismeri, de ők mindezek ellenére belemennek. Ezt sohasem fogom megérteni.
Szerencsére indulnunk kell, így a téma megvitatása egyelőre abbamarad. Már sokszor beszélgettünk erről és az álláspontok azóta sem változtak, de Léni még mindig ki tud akasztani, amikor folyton azt hangoztatja, hogy az embernek felesleges olyan köznapi dolgokba bonyolódnia, mint a szerelem és különben is, a minden érzelmet nélkülöző, pusztán szexen alapuló kapcsolatok a legjobbak, mert így nem köti le magát és bármikor továbbléphet. Nagyon szeretem és el sem tudnám képzelni nélküle az életem, de néha komolyan nem értem, hogy lehetünk mi barátnők.

Egész hétvégén próbáltam nem a közelgő állásinterjúra gondolni, kevés sikerrel. Újabb felvételi beszélgetés, ki tudja hányadszor. De talán most végre lehet állásom.
Mivel szokás szerint sétálok, muszáj sportcipőben mennem, mert az elegáns lábbeliket nem éppen gyalogláshoz találták ki. A sportcipő az egyik kedvenc viseletem, amivel csak egy baj van: ha az ember állásinterjúra megy, valahol le kell cserélni az elegánsra. És ha nincs az épületben mosdó, akkor érdekes kihívás elé állítja a felvételi beszélgetésre érkezőt, jelen esetben engem. Állásinterjúim során most szembesülök ezzel először.
Az épületet könnyen megtalálom, bérház az egyik forgalmas úton; micsoda tökéletes hely a munkához, fut át gondolataimon. De ez is egy álláslehetőség, így semmi okom panaszra – utasítom máris rendre a hirtelen feltámadt belső hangot. A korai érkezésnek köszönhetően marad egy szabad órám, így gondolatban felkészülök a közelgő megmérettetésre, illetve próbálok mosdót találni, ahol átvehetném a cipőmet, sikertelenül. Most vagy egy darab mosdó sincs az egész környéken, vagy én vagyok hihetetlenül béna. Villámsebesen lehetőségek után kezdek kutatni. Akár itt, az utcán is lecserélhetném. Persze úgy néznének rám, mint aki most jött a Holdról. Nem mintha érdekelne… semmi közük hozzá, egyébként pedig nagy valószínűséggel soha többé nem fogom őket látni, akkor meg nem számít túlzottan, mit gondolnak rólam. Percekig tartó töprengés után végül mégsem állok neki cipőt cserélni az utca közepén, látványosságot szolgáltatva az arra haladóknak; ehelyett elindulok az állásinterjú helyszínére, remélve, hogy ez épületben lesz rá alkalmam.
Negyedórával a megbeszélt időpont előtt bemegyek, hogy legyen időm lenyugodni, és persze cipőt cserélni. Lévén bérház, van udvara, ahol a lehetőséget kihasználva villámsebesen átveszem a cipőmet, közben némán könyörögve, hogy ne pont akkor jusson eszébe egy ott lakónak vagy vendégnek arra sétálni. Hát nem pont akkor jön arra egy pasi… furcsán néz, hogy mit is művelek; biztos azt hiszi, megőrültem, de már egyáltalán nem érdekel.
A nyelviskola természetesen a harmadikon van… hirtelen megértem, honnan a neve. Miközben felgyalogolok a legfelső szintre, rájövök, nem biztos, hogy jó ötlet volt az udvaron átvenni a cipőmet, mivel így meglehetősen nehézkessé vált a lépcsőmászás. De az meg hogy néz ki, ha az emeleten cserélek cipőt, kíváncsi tekintetek kereszttüzében, vagy rögtön az előszobában, bebocsáttatásra várva. Mindig is arra vágytam, hogy felfigyeljenek rám, és ismert ember legyek… azt hiszem, ezzel a művelettel garantált lett volna a siker, bár nem biztos, hogy így képzeltem a népszerűséget.
Mire a gondolatmenet végére érek, fent is találom magam a nyelviskola emeletén. Nem is volt ez olyan vészes… bár mindennap felmászni ide nem tűnik túl vonzó gondolatnak; kb. sziklamászónak kellene lenni, hogy ebben bármi élvezeteset is találjon az ember. Bár ha jobban belegondolok, akár a jó oldalát is nézhetem: mivel a lépcsőmászás egészséges és hosszabbítja az életet, ma már nem kell konditerembe mennem; enélkül is tettem valamit az egészségemért. Nem mintha olyan gyakran lennék az edzőtermek vendége, de ha rendszeresen járnék kondizni, a mai edzést joggal hagyhatnám ki. De elég az eszmefuttatásból, mindjárt kezdődik az állásinterjúm, így egy mély lélegzetet véve bemegyek.
A nyelvsuli úgy néz ki, mint egy átlagos lakás – mert egykor az is volt. A recepciós nő megkér, hogy üljek le az előszobában és várjak. Ott már várakozik egy lány, szintén állásügyben, és már ebből tudom, hogy csúszni fognak a beszélgetések. Mint pár perccel később kiderül, az interjúztató nő eleve később érkezett. De jó, hogy feladata van és mégis gond nélkül elkéshet; mi lenne, ha sürgős elintéznivalóm lenne a beszélgetés után. Máris mondhatnám le, és szervezhetném újra a napom. De szerencsére ráérek, így várok és figyelem a remélhetőleg leendő munkatársakat, hogy legyen valami fogalmam a munkahelyi hangulatról, ha sikerül és tényleg felvesznek.
Mintegy húsz perc múlva végre behívják az előttem levő lányt; ahogy észreveszem, sokáig tart a beszélgetés, de úgy fél órával az eredetileg kiírt időpont után végre én is sorra kerülök.
Az interjúztató hölgy mosolyogva fogad; a kölcsönös bemutatkozás után hellyel kínál, majd ő is leül velem szemben.
- Angolul folytatjuk le a beszélgetést, rendben? – vált máris idegen nyelvre.
Logikus, hiszen angoltanárnak jelentkeztem.
- Milyen tapasztalata van? – vág bele máris a közepébe.
Na tessék. Fél perce sincs, hogy elkezdtük, és máris a tapasztalatomról kérdez. Persze érthető, én sem akarnék egy teljesen kezdőt felvenni, de az eddigi interjúimon soha nem ezzel indítottak; a tapasztalat kérdése csak később jött elő. Most mit mondjak erre? Életemben nem volt még normális munkahelyem, bármennyire is próbálkoztam álláshoz jutni. De aggodalomra semmi ok – nyugtatom magam. Elvégre nem azt kérdezte, hol dolgoztam, hanem hogy mit, és ez nagy különbség. Több mint négy éve vannak magántanítványaim, így ezt megjelölhetem tapasztalatként.
- Négy éve tanítok, korrepetálok és készítek fel nyelvvizsgára különböző korosztályokat, minden szinten – felelem végül, megpróbálva magabiztosságot sugározni; felidézve azt az örök érvényű megállapítást, mely szerint nem az számít, mit mondasz, hanem az, ahogy mondod.
- Mi az eddigi legjobb eredménye?
Ezt gondoljuk át. Ott van a diákom, akit egész nyári munkával sikerült megmenteni az évismétléstől, vagy a másik, akit meg a bukástól, de Anyu szerint ezt ne reklámozzam, mert a munkaadókat az érdekli, hogy ki milyen nyelvvizsgát tett le sikeresen, nem pedig az, hogy ki nem bukott meg a pótvizsgán. Pedig okos gyerekkel könnyű dolgozni; a nyelvérzékkel nem rendelkezők jelentik az igazi kihívást. Így jobbnak látom a látványosabb eredményeimet felsorolni.
- Több diákom sikeresen készítettem fel különböző nyelvvizsgákra, illetve érettségire – felelem magabiztosan. Remélhetőleg ez megteszi a kellő hatást.
- Milyen könyvekből tanított eddig?
Végre, ebben jó vagyok; szinte az összes, piacon levő tankönyvet ismerem, a többségéből tanítottam is hosszabb-rövidebb ideig. Néhányat közülük pedig már évek óta használok. Felsorolom mindet, elég terjedelmes lista.
- Értem – válaszolja, visszatérve a magyarra. – Teljes munkaidőben dolgozó tanárt keresünk, havi 120 ezret tudunk fizetni. Amennyiben Önre esik a választás, próbaórát kell tartania egy már létező csoportunknak; a tananyagot természetesen előtte megbeszéljük. Van még kérdése?
- Egyelőre mindent megtudtam, amit szerettem volna, de ha még eszembe jut valami, a próbatanítás során megkérdezhetem – felelem, követve az álláskereső könyvek tanácsait, melyek szerint viselkedjünk úgy, mintha biztosak lennénk benne, hogy megkapjuk az állást. Bár valami azt súgja, ebből nem lesz próbatanítás, és az órámra pillantva megérzésem igazolódni látszik; az egész nem tartott tíz percig. „Viszontlátásra” – köszönünk mindketten; de tartok tőle, egyhamar nem fogjuk egymást viszontlátni, legalábbis a nyelviskola keretein belül biztosan nem.
Hát ez ennyi volt… Én is így szoktam lekoptatni azokat, akik nem érdekelnek. Azért elmondom, mit kell tudniuk, mintha lenne esélyük, hogy ne bántsam meg őket; de közben tudom, a történet itt véget ér. Úgy tűnik, a tanítás nem a nekem legmegfelelőbb pálya, úgyhogy azt hiszem, felesleges is megpályáznom bármilyen nyelviskolai tanári állást. Nem mintha az eddigi tapasztalatok alapján bárhova felvennének. Érzem, amint ismét eluralkodik rajtam az utóbbi időben túlságosan is jól ismert „nem vagyok jó semmire, engem soha senki nem fog felvenni” érzés, és legszívesebben azonnal bezárkóznék egy koromsötét szobába, hogy hónapokig elő se jöjjek onnan. A végén még tényleg beigazolódnak borúlátó gondolataim, és munkanélküliként, magányosan fogok meghalni valami isten háta mögötti helyen. Miért nem vagyok képes megszerezni egy egyszerű állást? Ennyire béna lennék? Biztosan, ha nem vesznek fel sehova… De miért pont velem történik mindez? Mit követtem el, hogy sehova nem kellek?
Még az épületben írok egy üzenetet Léninek. „Azt hiszem, ennyi volt… tíz perc és már jöhettem is” – pötyögöm be a telefonomba, majd a falnak dőlve várom a választ, ami perceken belül megérkezik. Barátnőm közel sem ennyire borúlátó. „Biztos ez is elég volt ahhoz, hogy meggyőzd őket, te vagy a legjobb” – olvasom a kijelzőn. Jó is lenne, de attól tartok, ezt már akkor eldöntötte a nő, amikor válaszoltam a tapasztalatot firtató kérdésre.