Rózsa Niki

- Most már igazán találnod kellene egy állást – szólal meg Anyu, miközben éppen a hirdetéseket nézem. Már megint kezdődik.
- Próbálkozom, de sehogy sem sikerül. – Most komolyan újra eljátsszuk, amit diplomázásom óta nagyjából minden második héten?
- Talán nem próbálkozol elég helyen.
Már megint a szokásos szöveg. Mikor fogják már fel, hogy egy bölcsésznek korlátozottak a lehetőségei az álláspiacon? Jelentkeznék én akár háromszor ennyi helyre is, de ha egyszer az áll a hirdetésben, hogy „informatikust keresünk” vagy „öt év tapasztalat szükséges”, azt az állást nem pályázhatom meg. Illetve megtehetem, csak nem lenne semmi értelme. Ez pont olyan, mintha fűrészport próbálnál eladni egy könyvesboltban: meg lehet próbálni, csak kevesebb esélyed van a sikerre, mint Győzikének a Nobel-díjra.
- Hogy nem jelentkeztem elég helyre? Mit csináltam az elmúlt évben, ha nem az álláshirdetéseket böngésztem és megpályáztam mindent, ami kicsit is érdekelt? – fakadok ki. Ha valami nem úgy alakul, ahogy kellene, biztosan az én hibám.
- Vagy csak nem a megfelelő helyre jelentkeztél. Például elmehetnél személyi asszisztensnek.
- Mintha nemrég még azt mondtátok volna, hogy ne jelentkezzek személyi asszisztensnek, mert könnyedén találok ennél sokkal jobb helyet is – idézem fel a nem is olyan távoli múltat.
- Mert akkor még azt hittük, jobb munkát is találhatsz, de úgy tűnik, mégsem. Így ezt is el kell vállalnod, onnan pedig előre lehet lépni. – Hova? Kávéfőzés helyett gépelni fogok?
- De nem akarok titkárnő lenni! Akkor mindig ugráltatnak, a munkám pedig csak gépelésből, telefonálgatásból meg kávéfőzésből állna; innen előrelépni sem lehet.
- Nem lehetsz mindjárt főnök, addig meg ugráltatnak – hűt le. – Amikor bekerültem az első munkahelyemre, kezdetben mindenért engem küldtek, hiába voltam én informatikus, a másik meg csak titkárnő. Én voltam az újonc, így meg kellett tennem, bármit is mondtak.
- Az te voltál, én meg én vagyok. Engem ne ugráltassanak, azt nem viselem el, te is tudod - felelem. – Ez amúgy sem egy álommunka.
- Most már a személyi asszisztens nem titkárnőt jelent, hanem a főnök munkáját támogatja.
- Legutóbb még azt mondtátok, hogy az titkárnő, én meg nem akarok az lenni – emlékeztetem alig egy évvel korábbi megállapítására.
- Márpedig el kell vállalnod, ha csak ez van – szembesít a tényekkel. – Amikor állásra van szükséged, nem válogathatsz.
- Olyan munkát szeretnék, amit szívesen végzek – ismételem el ezredszerre is, nem mintha bármi esély lenne rá, hogy meg is érti.
- Sokan utálják a munkájukat, de mégis muszáj csinálniuk, hogy megéljenek. – Akkor már nekem is muszáj olyasmit dolgoznom, amit utálok, és mindig várom a nap végét, tudván, hogy soha nem lépek előre és itt maradok nyugdíjas koromig? Biztató kilátások.
- Semmi kedvem minden reggel gyomorgörccsel menni dolgozni és szó szerint belebetegedni a munkába. Megéri az nekem, hogy utána hónapokig kórházban kezeljenek?
- Olyan munkát nem találsz, ahol nem parancsolgatnak; még a főnöknek is van főnöke. Hogy akarsz dolgozni, ha egyik munka sem megfelelő? – kérdez vissza.
- Csak azt mondtam, hogy nem leszek titkárnő - helyesbítek. – Ami meg jó lenne, oda nem vesznek fel. De látod, hogy rendületlenül keresek és ha lesz olyan, ami tetszik és fel is vesznek, máris rohanok dolgozni.
- Ja, hogy úgy. Azt hittem, egyik álláslehetőség sem tetszik. – Mi lenne, ha gondolkoznál is, mielőtt beszélsz… - gondolom magamban, de hangosan inkább nem mondom ki.
- Olyan szinten kell kezdeni, amivel meg tudsz birkózni. – Na szép. Már a saját anyám sem bízik a képességeimben. Tényleg a telefonálgatás meg a kávéfőzés az a szint, amelynél magasabban ne is akarjam kezdeni, mert esélyem sincs megbirkózni a kihívással?
-… hogy mindig sikerben legyen részed.
Takarítónőként? Hol marad a szakmai kihívás meg az előremenetel? Akkor inkább maradok tanár meg fordító, amiből lehet hogy nem leszek milliomos, de legalább szeretem.