Rózsa Niki

Felháborító cikket találtam az egyedülálló nőkről az egyik netes újságban. Mostanában mintha ilyenekkel lenne tele a média – semmi mást nem tesznek, mint szidalmaznak minket, elítélendőnek állítva be az állapotunkat. Egy újabb bizonyítéka annak, hogy hiába Bridget Jones vagy Szex és New York, egyeseknek még mindig nem sikerült napirendre térni afelett, hogy ez egy sokak számára választott életforma, amiben ők tökéletesen boldogok és nincs szükségük férfira, akinek egyetlen erénye, hogy pasiból van.
Szerzője természetesen férfi, aki az egyedülállókról való ismereteit nyilván hallomásból meg néhány szánalmas női magazinból szerezte, mert hogy fogalma sincs, mit jelent az, hogy „szingli”, egészen biztos. Vagy csak simán elmebeteg.
Újra kell olvasnom az irományt, hogy megbizonyosodjak felőle, nem álmodtam, és ezt valaki tényleg leírta. De nem, a cikk továbbra is ott virít a képernyőmön, minden képtelenségével együtt. Lényege, hogy a cikkíró szerint az egyedülálló lét járványszerűen terjedő betegség, olyan mint a drogfüggőség, amelyet kezelni kell. Szerintem meg inkább őt kellene kezelni ilyen szöveggel. A szingliséget drogfüggőséggel összehasonlítani kimeríti a „durva túlzás” fogalmát. Betegség és függőség az, ami megnyomorítja az embert, tönkreteszi testileg és lelkileg. Az egyedülállók esetében viszont erről egyáltalán nincs szó. Ugyan néhányuk nem örül, hogy nincs pasija, de ettől még nem romhalmaz az életük, nem a siránkozás tölti ki mindennapjaikat. Van családjuk, barátaik, akikkel jól érzik magukat, még ha néha el is fogja őket a lehangoltság érzése. Viszont rengeteg az olyan, kapcsolatban vagy házasságban élő nő, akit napi rendszerességgel ver, megcsal, megaláz a férjük, ők meg tűrnek, mert nincs hova menniük, pasi nélkül meg nem tudják elképzelni az életüket, mert nincs saját megélhetésük vagy félnek, hogy a család, az ismerősök megszólják őket. Na EZ a betegség, amit kezelni kell, nem pedig az, amikor az ember vállalja önmagát és nem tesz valamit csak azért, mert ez az elvárás. Elvégre nem normális, hogy egy nő önbecsülése azon múljon, hogy van-e pasija, illetve hogy mit szól az életmódjához a szomszéd.
A cikk azt taglalja, hogy a szinglik, bár megjátsszák, hogy boldogok egyedülállóként, ez náluk kényszerállapot, de ők is férjhez akarnak menni, gyereket nevelni. Ez végülis igaz, mert a legtöbben tényleg házasságban és gyerekkel képzelik el a jövőt, bár kétlem, hogy csupán a családi állapotuk miatt tartós depresszióba zuhannának. Lehangolt időszaka pedig mindenkinek van, a házasoknak is; ez nem azon múlik, hogy az ember kapcsolatban él vagy egyedül. De ebben ki is merül a cikk azon része, amelyikben látok némi igazságot; a többi egyszerre háborít fel és döbbent meg. Azt írja, a nő legnagyobb feladata a gyerekszülés-és nevelés, amit ha nem teljesít, elfoghatja a depresszió és az értéktelenség érzése.
Ezen kiakadok. Mintha csak visszacsöppentünk volna a 19. századba, amikor egy nő feladata kimerült abban, hogy férjhez ment (minél hamarabb, annál jobb), gyerekeket szült, főzött-mosott-takarított a családjára és zokszó nélkül teljesítette a férje minden kívánságát. De egy nő másban nem is lehet sikeres, mint a házasság, gyerekszülés-és nevelés, házimunka? Elfogadom, hogy egyes nőknek a családanya-szerep jelenti a karriert és jó, hogy a gyereknevelésben megtalálják életük értelmét, de sokkal többen vannak, akiket egyedül ez nem elégít ki. Tény, hogy anyának lenni az egyik legszebb érzés a világon, de nem minden nő elsődleges célja és egyetlen vágya a férjhezmenetel és a gyerekszülés, bármennyire is azt sugallja a média és a társadalom, hogy aki egyedülálló, az értéktelen, és biztos valami baj van vele, hogy egyetlen pasit sem sikerült találnia. A cikkíró szerint ezt rendelte nekünk a természet, és a nőknek ez a normális élet. Úgy érti, az egész napot a konyhában tölteni, főzni, mosni a családra, kitakarítani a lakást, miközben várja haza a férjét, aki hazaérve nem tesz egyebet, csak beveti magát a fotelba és várja, hogy kiszolgálják? Szerinte az jelenti a „normális” életet a nőknek, ha úgy viselkedünk, ahogy évszázadokon át belénk nevelték? Nem biztos, hogy mindenkinek a főállású háziasszony-szerep élete nagy álma, de erről pár száz éve még senki sem kérdezte a nőket. Most viszont végre a saját kezünkben van az életünk; mi dönthetjük el, mit szeretnénk és mikor. Nem mindenki alkalmas anyának és nem mindenki akar húszévesen anya lenni; lehet, még úgy érzi, még nem kész rá, vagy előbb ki akarja tombolni magát, mielőtt békés családi életet élő anyává lesz, esetleg úgy érzi, nem szeretne gyereket. Bárhogy is tegyen, ez az ő döntése, amit jó lenne tiszteletben tartani.
Láthatóan a szerző is osztja azt a gyakori véleményt, amely szerint a szinglik divatból választották ezt az életformát, és a gyártóknak is fontos, hogy fenntartsák ezt az életérzést, mert egész iparágak épültek az egyedül élőkre. Jó, van benne igazság, részben tényleg mesterségesen tartják fenn ezt az életérzést, hogy eladhassák a termékeiket, de itt azért jóval többről van szó. Persze sokan azért választják ezt az életformát, mert nem találnak megfelelő pasit, és csak azért nem akarnak belekezdeni egy kapcsolatba, hogy legyen valakijük; sokan viszont tudatosan lesznek szinglik, mivel egy kapcsolatban nem érzik jól magukat, ők férfi nélkül boldogok. Szabad világban élünk; mindenki eldöntheti, neki mi a legjobb, más meg ne szóljon bele.
Azt írja, ha egy nő sokáig marad egyedül, már egy férfi sem lesz jó neki és mindig talál indokot, hogy visszautasítsa a közeledését; merthogy a szingli is öregszik, és idővel már nem talál könnyen pasit, ha kalandot akar. De miért baj, ha egy nő nem éri be bármivel? A legtöbb nő szeretne párkapcsolatot, de míg egyesek mindent elviselnek, csak hogy legyen valakijük, van, aki nem adja alább az elvárásait, és ha nem akad olyan, aki ezeknek megfelel, nem esik depresszióba, ehelyett egyedül is boldog. Egy párkapcsolat nem alapvető, feltétlen kelléke a boldog életnek, annak csupán egy kellemes, de semmiképpen sem nélkülözhetetlen eleme. Amúgy újdonsággal szolgálhatok a cikkíró számára: mindenki öregszik, ez a biológia törvénye – nemcsak a szinglik, a férjes asszonyok is, akiket középkorúként gyakran csal meg a férjük vagy hagyja el egy fiatalabb nőért. Attól, hogy egyszer megfogta a pasit, még nem szerezte meg örökre; ha többé nem törődik magával, merthogy már nem kell, mivel valaki elvette, ne csodálkozzon, hogy a pasi félrelép. Jobb így nekik, amiért el kell szenvedniük ezt a megaláztatást? A szingli legalább nincs bezárva egy házasságba, ahonnan nincs vagy legalábbis nehezen van kiút. Inkább azt kellene sajnálni, aki megalkuszik és inkább feladja önmagát, csak hogy legyen valakije. Régóta közismert tény, hogy háromból egy házasság válással végződik, és a többi sem mind boldog; sokan csak a pénz vagy a gyerekek miatt maradnak együtt, esetleg a nő retteg a férjétől, vagy nincs hova mennie, így marad a megalázó kapcsolatban, miközben idegenként élnek egymás mellett és még csak nem is szólnak egymáshoz. Tényleg jobb társas magányban élni, gondosan ügyelve a látszatra, vagy inkább egyedül, de boldogan?
Ennek a pasinak szent meggyőződése, hogy aki szingli, az mindjárt lelkibeteg, és mint ilyen, feltétlenül boldogtalan és magányos. A legtöbb cikk ezzel jön, és ez már idegesítő. Miért nem képesek felfogni, hogy attól, hogy az ember egyedülálló, még nem feltétlenül magányos? Nekünk itt vannak a barátaink, a családunk; minden napra van programunk. Sokkal mozgalmasabb az életünk, mint a legtöbb férjes asszonynak. Sokkal inkább magányosak a háziasszonyok, akiknek ugyan van férjük, de alig látják, egész napjuk a főzés-mosás-takarítás körül forog, miközben egyedül vannak otthon a gyerekkel, társasági életük meg kimerül abban, hogy lemennek a boltba és elviszik a gyereket az óvodába. A szinglinek ugyan nincs férje, de nincs is rá szüksége; anélkül is változatos életet él, míg a háziasszony legfeljebb annyit tehet, hogy bekapcsolja a TV-t és megnézi a napi szappanopera-adagját, mert egyéb társasága amúgy sincs.
Az embernek ne csak legyenek elvei, de ragaszkodjon is hozzájuk, különben semmit sem ér az egész. Ha egy nő nem talál pasit, akkor marad egyedül, na és akkor mi van? Legalább boldog és azt tehet, amit akar, senki sem szól bele az életébe.