Rózsa Niki

Áááááá nagyon beégtem az előbb… az egyik novellámat gépelem, amikor csörög a telefonom. Női hang szól bele.
- Nem zavarom?
- Nem.
- Megkaptam az önéletrajzát, amelyet cégünk felhívására küldött. Ezek szerint a Pécsi Tudományegyetem angol szakára jár?
Ez mit olvas??? Négy éve diplomáztam, amit az önéletrajzomban is világosan megjelöltem, végzés évével, képesítés nevével együtt.
- Nem, már elvégeztem – válaszolom.
- Elvégezte? – hangjából az éteren keresztül is érezhető a döbbenet. – Akkor miért jelentkezik erre az állásra?
Na vajon… Mégis mit gondol? Mert túl sok a pénzem meg a szabadidőm, és jobb szórakozás nem jutott eszembe…
- Láttam a hirdetésüket és úgy gondolom, megfelelek a követelményeiknek – mondom el az igazat.
- Értem. Hallott már a cégünkről?
- Sajnos nem – felelem, pedig tudom, hogy a cégek szeretik, ha ismerjük őket, azt meg főleg, ha dicshimnuszt zengünk róluk. De mit tehetnék? Azt sem tudom, melyik állásról van szó, nemhogy a cég nevét; amilyen sok helyre jelentkeztem, cseppet sem meglepő módon még mindig kavarognak a nevek a fejemben.
- Ez egy francia biztosítótársaság, az egyik legnagyobb Európában, tíz éve van jelen Magyarországon – ismerteti röviden.
Akkor biztos nem jelölték meg a céget a hirdetésben, mert sehogy sem rémlik a neve.
- Tehát ez egy asszisztensi állás; az lenne a munkája, hogy a call center munkatársai számára fénymásol, iratokat fűz, adatokat rögzít, postáz, kávét főz, ilyesmi.
Hogy micsoda? A hirdetésben vezetői asszisztenst kerestek, lótifutizásról szó sem volt. Ez meg pont annak tűnik.
- Megfelel ez az elképzeléseinek?
Erre mit mondjak? Hogy „bocs, nem”? Akkor feleslegesen szenvedtem végig az elmúlt fél órát; de ha ezt végigcsinálom, akkor sem kell elfogadnom az állást, és olyan érzésem sem lesz, hogy valamit félúton feladtam.
- Tulajdonképpen igen – felelem ennek jegyében; közben örülök, hogy nem szemtől szemben ülünk, így nem láthatja, mennyire nincs kedvem hozzá. Két diplomám van, ehhez képest egy irodai segédi állásról tárgyalok.
- Miért szeretné megkapni az állást?
Ismét: erre most mit mondjak? Azt csak nem mondhatom, hogy „mert a családom állandóan az állástalálással nyaggat, muszáj találnom valamit, bármi is az, közben meg sehova sem vesznek fel”. Szélsebesen keresek valami jól hangzó indokot, amiért minden vágyam, hogy ennél a cégnél dolgozzak.
- Mert szeretek új területeket kipróbálni, keresem a kihívásokat – vágom rá az első választ, ami eszembe jut; még logikusnak is tűnik, miközben igyekszem nem kétségbeesettnek látszani.
- Milyen kihívást lát az adminisztrátori munkában? – kérdezi, és hangjából érzem a szemrehányást.
Atyaég, erre mit mondjak? Legszívesebben azt felelném, hogy bocs, de sürgős dolgom van, ami miatt azonnal mennem kell, de türelmet erőltetek magamra, és közben igyekszem valami elfogadható magyarázatot találni.
- Mert pontosan kell dolgozni, minden feladatot megfelelően kell megoldani – vágom rá az első választ, ami eszembe jut, remélve, hogy legalább egy kicsit sikerül meggyőzően előadni magam.
Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy leteszem a telefont és kész. Ez kezd olyan lenni, mint egy kihallgatás.
- Tájékoztatom, hogy ez egy telefonos előszűrés volt, és amennyiben megfelelt, behívjuk interjúra.
Ezzel vége. Hála az égnek; már azt hittem, sohasem fejezi be. Olyan, mint egy tanár a rosszabbik fajtából, aki, ha rosszat mondasz, dühös lesz és elkezd veled üvöltözni. Tudom, hogy nem igazán válogathatok a munkalehetőségek között, de itt se fogok dolgozni.