Rózsa Niki

Anyu unokatestvére bejelentette, hogy ma meglátogat. Na még ez is… nem elég, hogy sehogy sem találom a megfelelő pasit és még állástalanságom miatt is szenvedek, még a kioktatásait is végig kell hallgatnom. Arról már nem is álmodom, hogy időközben sikerült leszoknia e cseppet sem megnyerő tulajdonságáról; túl régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, ő mindig ilyen marad. Ha kicsit korábban szól, lenne időm lelépni; így viszont el kell viselnem egy teljes délutánon át.
- Ő is a családhoz tartozik, egy délutánt pedig igazán kibírsz – néz rám Anyu olyan tekintettel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy általunk egyáltalán nem kedvelt emberekkel töltsük időnket, és mindehhez még jó képet is vágjunk. De nem lévén más választásom, megadom magam a sorsnak; egyúttal azonban elhatározom, hogy nem hagyom magam kiborítani egy kötekedő rokon által. Az elmúlt években éppen eleget hallgattam a bántó megjegyzéseit ahhoz, hogy most felülkerekedjem rajtuk. Nem fogom engedni, hogy holmi távoli rokon, akit évente legfeljebb kétszer látok, tönkretegye a napomat.
Edit sohasem volt egy könnyű eset, amit a család többi tagja is rendszeresen tapasztalhat. Bárkinek is van hozzá szerencséje (vagy inkább szerencsétlensége), hasonlóan érezheti magát, mint én, amikor megtalál a csípős észrevételeivel. Össze sem tudom számolni, az évek során hányszor bántott meg engem és közvetlen családtagjaimat; nála a sértés valamiféle lételem lehet, mert nem tudom elképzelni, mi jó lehet bárkinek is abban, hogy folyamatosan mások érzelmeibe gázol. Kizárt, hogy valahányszor csak találkozunk, ne tegyen néhányat a szokásos megjegyzései közül, és kifogásoljon bármit, amit csak lát. Többek között, hogy miért szeretek kékben járni, miért nem hordok szoknyát, miért nem lettem orvos vagy ügyvéd, miért nem mentem még férjhez, mit mondok vagy éppen nem mondok, szóval mindent, ami csak eszébe jut. Természetesen ő az egyedüli tökéletes és tévedhetetlen, csak mi nem vesszük észre… legalábbis ő így gondolja. Fogalmam sincs, hogy nem utálta még ki a család többi része, de talán ők is csak egy idegesítő rokonnak tekintik Editet, akit néhányszor egy évben el kell viselni, de utána hónapokig békén hagy. Jobb esetben, mert az ég óvjon meg attól, hogy Edit bárkivel is hosszabb időt el akarjon tölteni… akárki legyen is az, előbb-utóbb mindenképpen pszichiáternél köt ki.
- Az ég szerelmére, Nikoletta, mikor szoksz már le erről a színről? Amúgy meg ideje lenne végre állást találnod; nem támogathat az édesanyád életed végéig.
Erről beszéltem. Már itt is van, én meg mehetek vele társalogni. De nem fogok bájcsevegni, bármilyen felháborodottan is meséli utána a rokonoknak, hogy mennyire neveletlenül viselkedem. Ha nincs megelégedve a modorommal, tegyen meg egy szívességet és boldogítson mást.
- Szia, Edit – próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, miközben mindannyian leülünk a nappaliban. Már most elegem van belőle, pedig alig egy perce érkezett.
- Szóval Nikoletta, mikor tervezel végre állást találni? – tér vissza előző kérdéséhez; a „hogy vagy, örülök hogy látlak” és hasonló, találkozáskor szokásos üdvözlési formák mintha nem is léteznének. Nem mintha tőle túl hitelesen hangozna bármelyik is – tudom, hogy egyáltalán nem örül a találkozásnak. Döbbenetes, mennyire értenek egyesek ahhoz, hogy a kellemetlen kérdéseket mindig feltegyék, de az alapvető illendőség által megkívánt dolgokról, úgy mint a köszönésről rendre elfeledkezzenek. De ettől persze még én vagyok, akibe egy cseppnyi udvariasság sem szorult, legalábbis azok alapján, amiket más rokonaimtól visszahallok Edittel folytatott beszélgetéseikből.
- …mert nem várhatod el, hogy egész életedben eltartsanak – fejezi be mondandóját, én pedig jobbnak látom úgy tenni, mintha figyelmesen végighallgattam volna mindazt, amit az elmúlt néhány percben az álláskeresés fontosságáról szónokolt. Ami nyilván nem vonatkozik rá, merthogy neki fogalma sincs, milyen az, ha az ember munkát keres. Nem tudom, miért képzeli magát a legalkalmasabbnak arra, hogy kioktasson az álláskeresésről, amikor soha egyetlen napot sem dolgozott. Érettségi után férjhez ment egy gazdag pasihoz, aki azóta is eltartja, így az egyetlen dolga, hogy mindennap bevásárlóközpontokba járjon és halomra vásárolja a legdrágább ruhákat, valamint naphosszat pletykálkodjon a barátnőivel. Így is lehet élni, de ez engem valahogy nem tenne boldoggá.
Tapasztalataim alapján ilyenkor legjobb mindenre egyetértően bólogatni, mintha legalábbis valami rejtett igazságot tártak volna fel előttünk, amelynek ismerete nélkül egész eddigi életünk valami felfoghatatlan hiányban szenvedett, és most a jóindulatú rokon segítő tanácsa jóvoltából új alapokra helyeződik. Semmi értelme ellenkezni, „de te nem tudod, milyen nehéz” és hasonló felkiáltásokkal; ha látja, hogy nincs kivel vitatkozni, abba fogja hagyni a témát. Ez még Editre is igaz, aki bár kétségtelenül egy mindig mindenben hibát kereső alkat, önmagával vitatkozni még ő sem látja értelmét. Persze ez azt eredményezi, hogy áttér más, nem kevésbé kellemetlen témákra, de ezeket ugyanígy le lehet szerelni, és legalább nem jut el egy-egy kiválasztott téma olyan mélységeibe, hogy elhitesse velem, semmit sem teszek jól és egyáltalán, mindenre alkalmatlan vagyok, ellentétben vele, aki természetesen mindig mindent tökéletesen csinál.
- És ideje lenne már férjhez menned és gyerekeket szülnöd; te sem leszel fiatalabb, és ötvenévesen csak nem szülhetsz gyereket. Igazán nem tudom, miért nem találsz már valakit. Harminc fölött a legtöbb szóba jöhető pasi foglalt, úgyhogy jobb lenne igyekezned.
Fogalmam sincs, miért gondolják azt annyian, hogy az egyetlen boldogulási mód egy nő számára a férjhezmenetel és gyerekszülés. Az összes szappanopera és romantikus regény azt sugallja, hogy pasi nélkül már nem is lehet boldog az ember lánya. Álomhercegre váró főhősnő, jóképű lovag, szerelem, szakítás, majd kibékülés, és boldogan élnek mindörökké. A valóság viszont távol áll mindettől. A pasi sehogy sem akar felbukkanni, vagy ha elő is kerül, távol áll az „álomherceg” kategóriától. Az esetek többségében egy dögunalom, akivel beszélgetni kb. olyan érdekfeszítő, mint részt venni egy maratoni fizikaórán; az udvariasságot hírből sem ismeri, és meggyőződése, hogy egy nő egyedüli küldetése, hogy bevigye neki a sört, amíg focimeccset néz vagy a haverjaival kártyázik. Egyesek hajlandók feladni az elveiket és összejönnek egy hozzájuk nem illő férfival, csak hogy ne maradjanak egyedül; de én inkább vagyok egyedülálló, mint hogy egy boldogtalan kapcsolatban éljek. A gyereknevelésről pedig vicces, hogy pont ő ad tanácsokat, amikor az utóbbi húsz évben nem tett mást, mint szült három gyereket, majd azzal a lendülettel mindegyiket nevelőnőre bízta, és azóta sem törődik velük valami sokat. A két nagyobbik fia egyetemre jár, már a saját életüket élik; míg a legkisebb óvodás, akivel az anyja csak addig foglalkozik, amíg el lehet vele dicsekedni a barátnőknek; ha gondját kell viselni, az természetesen a nevelőnő dolga. „Ezért fizetem” – szokta mondani, és inkább választja a szórakozást meg a vásárolgatást, mint hogy a saját gyerekéről gondoskodjon. Ilyenkor felteszem magamban a kérdést: az ilyenek minek szülnek gyereket? Ha inkább butikokban meg plázákban tölti a napjait, a fiai pedig alig látják, talán nem neki való az anyaság. De egyeseknek a látszat mindennél fontosabb – férj, gyerek, boldog család – miközben csak egyvalaki érdekli: önmaga. De persze a hozzá hasonlók a leghangosabbak, ha másokat kell kioktatni a gyerekvállalásról.
Kedvem lenne azt válaszolni, hogy „nincs pasim, mert egyeseknek az a sorsuk, hogy mindörökre számkivetettek legyenek és magányosan haljanak meg”. Mindazonáltal ismételten jobbnak látom, ha továbbra is érdeklődést színlelve végighallgatom a mondandóját, mintha mindennel egyetértenék; nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy elővegye sajnálkozó énjét. Ha csak ülök és úgy teszek, mintha osztanám a véleményét, hamarabb abbahagyja a kioktatásomat.