Rózsa Niki

Ötre beszéltük meg a találkozót. Rettenetesen izgulok, elvégre évek óta most készülök először találkozni a volt pasimmal. Tudom, hülye vagyok, hogy egyáltalán szóba állok vele és legjobb lenne, ha hagynám a francba, de igazság szerint kíváncsi vagyok, mit akar. Na jó, legyünk őszinték: hiányzik. Eltelt több év, megpróbáltam elfelejteni, de ha teljesen őszinte akarok lenni, valahol még mindig azt remélem, hogy újrakezdhetjük a kapcsolatunkat, mert bárhogy is bánt velem, még mindig szeretem.
Az embernek nehéz kiverni a fejéből valakit, aki egykor sokat jelentett számára, még ha ez az érzés nem is talált teljesen viszonzásra. És mindig él a remény, hogy az illető személy az elmúlt években talán megváltozott. Akkor is, ha az eszünkkel tudjuk, hogy erre kevesebb az esély, mint Pákónak elnyerni „A világ legokosabb embere” díjat.
Mély lélegzetet véve, hevesen dobogó szívvel lépek be a megbeszélt kávézóba. Szóval pillanatokon belül találkozom vele. Furcsa érzés így évek múlva látni őt, főleg a szakításunk körülményei után. Már ha lehet az üzenetét szakításnak nevezni, miután szerinte az elmúlt hat hónap meg sem történt.
Akkor megpillantom. Ugyanolyan jól néz ki, mint négy évvel ezelőtt, amikor utoljára láttam. Magas, sötét hajú, és azok a zöld szemek… Nem csoda, hogy beleszerettem, még mindig nem tudom kivonni magam a hatása alól… függetlenül attól, hogyan ért véget a kapcsolatunk. De csak a szappanoperákban működik, hogy miután a hősnőt elhagyja a pasija, a kötelező depressziós időszak után kivirul, mintha a szakítás meg sem történt volna, és örök életében utálja a férfit, aki ezt tette vele, amíg találkozik álmai tökéletes hercegével, akivel boldogan él mindörökké. A való életben viszont a szerelem nem múlik el pusztán attól, hogy vágyaink tárgya történetesen egy bunkó pasi, aki annyira sem tisztel, hogy ha már veled él kapcsolatban, hanyagolja a barátnőpótlékokat és egyáltalán, felelősségteljes emberként viselkedik. Aki, ha úgy érzi, ez a kapcsolat nem az, amit ő szeretne, van olyan tisztességes, hogy eléd áll és megmondja, ahelyett, hogy telefonok üzenetei mögé burkolózva közölné a szakítást.
Végre ő is észrevesz, és elmosolyodik. Atyaég, máris remeg a térdem. Mire képes ez a pasi, már a puszta jelenlétével… És még meg sem szólalt. Ha már így is mindjárt elájulok, mi lesz majd akkor… Valahogy erőt veszek magamon és megpróbálok odamenni hozzá. Végül sikerül – mintha ólomlábakon járnék, nem tudom, mi van velem – és most itt állunk szemtől szemben, négy év után először. Egy bátortalan puszi, mintha kamaszok lennénk az első randin, nem pedig két felnőtt, akik hónapokig jártak együtt… majd végre leülünk. Rendelünk – ő kávét, én forró csokit –, és elkezdünk beszélgetni… évek óta először nem mobiltelefonon keresztül, ami pedig már szinte a védjegyévé vált, tekintve hogy a legtöbb közölnivalóját irányomban telefonon vagy üzenetben intézte.
- Jól nézel ki – kezdi, én pedig örülök, hogy így gondolja, remélve, hogy mindez nem pusztán kötelező udvariasság.
- Köszönöm, te is – viszonzom az elismerést, és valóban; még mindig ugyanolyan helyes, mint amikor legutóbb találkoztunk.
- Hogy vagy mostanában? – kérdezi.
- Jól… egész jól – válaszolom, ellenállva a kísértésnek, hogy a képébe vágjam mindazt a szenvedést, amit a szakítással okozott. De már túlvagyok rajta, és ez kiváló alkalom arra, hogy ezt bizonyítsam. – Nagyon jól – mosolygok, és végülis ha nem számítjuk az állás-és pasinélküliséget, nem is állítottam valótlant. – És te? Hogy megy a munka?
- Jól – feleli, de érzem, hogy még nem igazán lendültünk bele a beszélgetésbe.
Bólogatok. Hát persze. Neki is kitűnő a munkája, mint sokaknak a környezetemben, csak én vagyok ilyen szerencsétlen. Nem mintha nem örülnék a sikereinek, de valahogy igazságtalannak tűnik az élettől, hogy ő hagyott ott engem és mégis neki van remek munkája és szárnyaló karrierje. Fordított helyzet biztos nem fordulhatna elő, akkor nem is én lennék.
- És az a helyzet, hogy borzasztóan hiányoztál.
Hiányoztam neki? Igazság szerint nekem is hiányzott, az elején legalábbis, de nem vallottam volna be neki, kockáztatva a beégést, ha esetleg ő már nem így érez. Ebben az esetben viszont…
- Arra gondoltam, eltölthetnénk egy romantikus éjszakát, szex nélkül…
Milyen romantikus. Hat hónapig jártunk, de erről az oldaláról csak most mutatkozott be. Már éppen kezdenék arra gondolni, hogy túl korai volt őt bunkónak megbélyegeznem, amikor…
- De ki kell vennünk egy szobát, mert van egy barátnőm, aki nálam lakik – dobja be hirtelen.
Bumm. És mindezt úgy jelenti be, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Én meg teljesen ledöbbenek.
- Mit szólsz hozzá?
Hogy mit szólok hozzá? A volt pasim velem akarja megcsalni a jelenlegi barátnőjét, és azt kérdezi, mit szólok hozzá? Talán azt gondolja, hogy azonnal a karjaiba omlok, amiért nagy kegyesen felajánlja, hogy eltöltünk együtt egy estét?
- Nagyon szeretheted a barátnődet, ha képes vagy megcsalni – felelem végül, magamhoz térve a döbbenettől.
Erre megsértődik. Hogy ha nem fekszik le mással, az nem megcsalás. Hát akkor mi? Könnyű kis éjszakai szórakozás, mielőtt visszatér a barátnőjéhez? Komolyan nem értem a pasikat. Mindegyik ennyire bunkó vagy csak nekem van ilyen szerencsém?
- Én csak azt akartam, hogy jól érezd magad – teszi hozzá, amitől még jobban kiakadok. Ha jól akarom érezni magam, találkozom a barátaimmal vagy megnézek egy filmet, nem kell együtt töltenem egy éjszakát egy pasival, akit ráadásul otthon vár a barátnője.
Kész, elég volt. Tudom, hogy a szerelem csodás érzés és sok áldozatot megér, de azért van egy határ, amit, úgy érzem, ezzel bőven túllépett. Végre megteszem, amit már régen meg kellett volna tennem: végleg lezárom a kapcsolatot, bármilyen jellegű is volt, és eljövök. Kilépve a rózsaszín ködből, most már hihetetlennek tűnik, hogy ennyire hatással tudott lenni rám, bárhogy is bánt velem. Amikor arról olvastam, hogy ha az ember szerelmes, egyszerűen nem látja a másik hibáit, határozottan kijelentettem, hogy velem ilyen biztosan nem fordulhat elő. Utána pedig jött ő, és hirtelen ő lett a tökéletes pasi, aki minden szempontból megfelel, és aki nélkülöz minden hibát. Pedig hazudott nekem, átvert és megcsalt… Így utólag nem tudom, hogy nem vettem észre, hogy ő alapból ilyen, amikor majdnem kibökte a szemem. Tudom, fejlődéstörténeti okai vannak, mert őseink korában a fajfenntartás szempontjából létfontosságú volt, hogy a szülők egymásba szeressenek, utódokat hozzanak világra és felneveljék őket, így genetikailag belénk van kódolva a szerelmünk hibái iránti kezdeti vakság, de így utólag ismét csak érthetetlen, hogy nem láttam, ami végig az orrom előtt volt. De ennek most vége: véget vetettem ennek a kapcsolatnak, és ezzel új szakasz kezdődik az életemben. A telefonszámát is kitörlöm a névjegyzékből; bár kívülről tudom és egyhamar nem fogom elfelejteni, ezentúl ha ír, olyan lesz, mint egy ismeretlen.
Bár kissé csalódottan, mégis felszabadultan érek haza. Tudom, hogy nem érdemel meg engem, és rengeteg férfi rohangál a világban, akinek minden vágya, hogy velem legyen. Még akkor is, ha ez jelen pillanatban nem úgy tűnik. De bárhogyan végződjön is egy kapcsolat, a barátnőim mindig mellettem lesznek; rájuk számíthatok, bármi is történjen.