Rózsa Niki

Ezúttal engem is 9-re hívtak, mint a többieket, így a tegnapi hajnali kelés után már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy 6-ig alhatok. Ugyan ez sem nevezhető emberbarát időpontnak, főleg a hozzám hasonló éjszakai baglyok számára, de némiképp vigasztal a tudat, hogy munkába megyek, végre én is erősíthetem a dolgozók táborát, és hosszú idő után nem érzem magam a társadalom felesleges tagjának, aki csupán a többiek jóindulatának köszönhetően létezhet.
Ismét összegyűlt a csoport, és kezdődhet minden elölről. Nehéz lesz így még négy napot kibírni, főleg úgy, hogy a tanfolyam témája nem a szakterületem, és még csak nem is érdekel – állapítom meg, miközben újra belevetem magam a tolmácsolásba. Ennek ellenére mindent elkövetek, hogy a lehető legtökéletesebben adjam vissza mindazt, ami az előadáson elhangzik; és bár továbbra is nagyon fárasztó ez a munka, úgy érzem, lassan belejövök.
A nap végén az előadó úgy köszön el, hogy „viszlát holnap”, én pedig örülök, hogy megkedvelt, és várja az újbóli találkozást. Ezek után tökéletes döbbenetként ér a hír, mely szerint nem mindenki osztja ezt a véleményt. Bemegyek Gabriellához aláíratni a jelenléti íveket, bizonyítékául annak, hogy megjelentem és végigdolgoztam a napot, majd miután aláírja és lepecsételi, megkérdezi, milyen volt a tolmácsolás. Okulva a tegnapiból, amikor ugyanerre a kérdésre azt válaszoltam, hogy fárasztó, de jó, amire ő láthatóan meglepődött, ezúttal azt feleltem, hogy jó, és sokat tanultam belőle, ami igaz is, csak a legfontosabbat hagytam ki, hogy nagyon kimerítő. Hamarosan ki is derül, mi áll a kérdés hátterében. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nekem szegezi a kérdést, hogy ugye tudom, hogy másnap nem kell bemennem. Akkor sem döbbenhettem volna meg jobban, ha azt mondja, rózsaszín elefántok repülnek a Lánchíd felett. Megköszöni a kétnapos munkámat, bla bla, de én már csak távolról hallom a hangját; alig várom, hogy kiszabaduljak onnan. Szabályosan kimenekülök az épületből, közben kavarognak a gondolatok a fejemben. Hogy tehettek ilyet? Ahhoz képest, hogy az eddigi tolmácsolási tapasztalatom abból állt, hogy előadások közben lefordítottam néhány tanárnak az elhangzottakat, és ilyet soha nem csináltam, nagyon jól ment, és érzésem szerint egyre inkább belejöttem. Ez volt az első komoly tolmácsolós megbízásom és máris bedobtak a mély vízbe, de nem érzem úgy, hogy bármikor is fuldokoltam volna. Nem tudom, más tolmács is ennyire bírta volna-e a nyomást, a folyamatos többfelé figyelést és keresztbe tolmácsolást. Erre közlik, hogy nincs rám szükség. Mi lesz, ha soha többé nem kapok munkát? Vagy ha nem lesz velem elégedett a megbízó? Munkanélküliként, elhagyatva fogok meghalni valami isten háta mögötti helyen. Jobb lenne, ha a világon se lennék, akkor nem kellene minduntalan állást keresnem, és a rokonaim sem nyaggatnának folyton ezzel.
Elindulok az Erzsébet hídon, hogy átérjek a pesti oldalra. Annyira lélegzetelállítóan szép innen e város, gyönyörűen kivilágítva… Csak állok ott, belefeledkezve a város szépségébe, elbűvölten nézem a Dunát és a fényeket. Utána váratlanul villan be egy gondolat.
18:11:16 Mi lenne, ha belevetném magam a folyóba? Úgysem hiányoznék senkinek.
18:11:19 De még soha nem ugrottam vízbe!
18:11:22 Egyszer mindent el kell kezdeni.
18:11:23 De hideg!
18:11:25 Először mindig az, és eddig is kibírtad, amikor úszni voltál.
18:11:27 De én félek víz alá merülni!!!
18:11:28 Nem mindegy, ha úgyis meg akarsz halni???!!!
18:11:30 Én még egy tisztességes öngyilkosságra se vagyok képes!!!
Áhh, ez így nem fog menni – látom be, és újabb pillantást vetve a város fényeire, továbbindulok a pesti oldal felé. De miért is vetném magam a folyóba, az öngyilkosság nem az én stílusom, a vízben fuldoklás meg főleg nem. Most csak ki akarom pihenni ezt a rémes napot és csokiba fojtani a bánatom.
Ennek jegyében megrohamozom az első áruházat és felszerelkezem egy hadseregnek is elegendő csokival meg kólával.
- Hogy ment? – érdeklődik Adri, amint belépek a lakásba.
- Azt hiszem, ennyi volt – sóhajtok. – Azt mondták, holnap nem kell visszamennem.
- Szerintem hívd fel a közvetítőt – javasolja. – Ez nekem azt jelenti, hogy holnap szabadnapod van.
- Hát nem tudom, nagyon nem úgy tűnt – felelem kétkedve. – És meg is köszönte a munkámat, úgyhogy elég egyértelműnek tűnik.
Hogy bizonyosságot szerezzek, felhívom Bálintot. Egy nő veszi fel, gondolom a titkárnője – ezek után Bálint biztosan nem mer válaszolni a hívásaimra. Le kellett volna tiltanom a számom, hogy ne lássa, ki keresi. De nem tettem, a számom megjelenik a kijelzőjén, így a nővel kell beszélnem; bár nem tudom, lehet-e eszmecserénket beszélgetésnek nevezni. Fel van háborodva; azzal támad nekem, hogy a megbízó őrjöngve hívta fel a céget, és azonnal szerződést bontott vele; holnap pedig már más tolmács jön, más cégtől. Közli, mindenki panaszkodott a munkámra, ami baromság, mert több mindenkit megkérdeztem a tolmácsolásról, és elmondásuk szerint meg voltak elégedve, legalábbis az egyöntetű „minden jó, semmin sem kell változtatni” erre látszott utalni. Az volt az indok, hogy nem végeztem megfelelően a munkámat. De jó. Azt tettem, amire kértek: lefordítottam, amit az előadó mondott, de nem rejtettem el a lényeget azzal, hogy minden szót próbálok lefordítani – ezt különben sem lehetne megtenni, és ha két percen belül hatvanadszor is lefordítom ugyanazt, csak mert az előadó szeret ismételgetni, rövid idő alatt mindenki beleunna. Azt tettem, amire az ügyvezető kért, nyilván a megbízó igényeinek megfelelően, és erre kirúgnak. Emlékszem két mondatra, aminek kb. háromnegyede szakkifejezés volt – lefordítottam, amennyire tudtam, de nem a szakterületem, és hiába beszélek anyanyelvi szinten angolul, ha az itt használt szakkifejezésekkel eddig sehol nem találkoztam, és az elküldött anyagban sem volt benne. Ettől eltekintve azonban úgy érzem, mindent hűen visszaadtam, amit az előadó elmondott. A nő dühösen a fejemhez vágja, hogy nem kellett volna elvállalni a munkát. Nem: ellenőrizni kellett volna a tudásszintemet, és felhívni a referenciáimat, hogy egyáltalán megfelelek-e, és nem azonnal megbízni egy ennyire fontos munkával egy jelentkezőt, aki éppen hogy csak néhány hete küldte be az önéletrajzát, ráadásul úgy, hogy még a diplomája meglétét sem ellenőrzik. Komoly cég biztosan nem tenne ilyet. Persze azonnal tudtam, hogy ez nem mind olyan szép, mint aminek látszik, de igaza van a családomnak és a barátaimnak, valahol el kell kezdeni – és mi jelenthetne ehhez tökéletesebb lehetőséget, mint egy cég, akiknek egyetemisták és pályakezdők dolgoznak. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen: sikeres bemutatkozás tolmácsként, illetve ismertség szerzése fordítóként, folyamatosan érkező megbízások, biztos megélhetés, szakmai siker… De ez már olyan lenne, mint egy film, ez pedig a rideg valóság, amit most újra megtapasztalhatok.