Rózsa Niki

Hát elkezdődött. Szerencsére az előadót tökéletesen értem, csak túl sokat beszél egyszerre és nehéz félbeszakítani. Most örülök igazán annak, hogy miután elküldték a tananyagot, az egészet kinyomtattam és végigolvastam, így csak a kísérő szöveget kell fordítanom – persze abból van a legtöbb, de legalább értem, mit mond a pasi, ha már a témában teljesen tájékozatlan vagyok. Szakismeret hiányában sokat segít a már lefordított anyag, de éppen csak arra van időm, hogy időnként rápillantsak, miközben egyidejűleg figyelnem kell az előadóra, szóval jó, hogy nagyjából emlékszem, mit hol kell keresni, így könnyebb tartani a szédületes iramot.
Rettentően fárasztó tud lenni egy tolmácsolós munka, főleg ha az embernek egész nap készenlétben kell lennie. Egyszerre figyelni az előadóra, a csoportra és a kinyomtatott anyagra; egyszer angolról magyarra, utána rögtön visszafele fordítani, miközben a pasi Forma 1-es sebességgel beszél, nekem pedig azonnal tolmácsolnom kell, amit mond, gondolkodási idő gyakorlatilag semmi. Szerencse, hogy az előadást időnként csoportmunka váltja fel, így ezalatt tudok pihenni – beszélgetek az előadóval, átolvasom a következő fejezetet, vagy a történeteimen gondolkozom. Legnagyobb sajnálatomra azonban ezek a szünetek nem tartanak túl sokáig; amint a csoportok befejezik a munkát, ismételten én következem – ezúttal a csoportmunka eredményét fordítom az előadónak angolra. Máris kavarog a fejem a folyamatos többfele figyeléstől és keresztbefordítástól, pedig messze még a nap vége – bele sem merek gondolni, mi lesz később, és főleg hogy élem túl a következő négy napot, ami minden valószínűség szerint ugyanígy telik majd.
Tulajdonképpen egyáltalán nem megy rosszul, és ha nem lenne ennyire fárasztó és teljes odafigyelést igénylő, talán még élvezném is. Így viszont egyre csak arra várok, hogy mikor lesz vége az újabb blokknak, amikor is pihenhetek kicsit, és mikor telik le a mintegy két óra, amikor szünetet tartunk. Pihenő – ebédszünet – pihenő – így bírom ki az egész napos megterhelést, mindig a legközelebbi szünetre gondolva. Ráadásul, mintha nem lenne már így is elég bajom, Bálint már ebédszünetben hív, hogy van egy kis gond a tolmácsolással, mert a megbízó kérése alapján mindent le kell fordítanom, ami elhangzik, és arra kíváncsi, hogy menni fog-e. Mondom persze, végülis csak most kezdtem el, bele fogok jönni. De visszaidézve tegnapi megbeszélésünket, akkor még kifejezetten arra kért, hogy csak a lényeget fordítsam le, és kissé furcsa, hogy nem egészen egy nap alatt gyökeresen megváltozott a követelményrendszer. De rajtam nem múlik, ezek után mindent fordítok; ha kell, félbeszakítom az előadót, ha pedig valamit ötvenszer mond el egymás után, mindannyiszor kissé másképp megfogalmazva, ötvenedszer is lefordítom. Ha unalmas, hát unalmas, de ők kérték. Ennek ellenére a következő szünetben megint érkezik a telefonhívás; ezúttal nem is az ügyvezető hív, hanem valami nő, gondolom a munkatársa. Közli, hogy továbbra is kifogásolják a tolmácsolást, pedig szerintem jól ment; ahhoz képest, hogy bármifajta előkészület nélkül bedobtak a mély vízbe, mindenképpen. Megtettem, amire kértek; ezek után nem tudom, mit akarnak még. De azért jó, hogy a találkozónkon Bálint még azt mondta, nem kell mindent szó szerint fordítani, csak ami fontos, most meg panaszkodnak, mert azt tettem, amit kértek. Mégis honnan találjam ki, hogy éppen melyik tolmácsolási módot részesítik előnyben? Mi vagyok én, gondolatolvasó? Hát majd holnap az előadóba fojtom a szót, vagy lefordítok minden egyes betűt, de persze ezt nem lehet, mert a nyelvek különbözősége miatt elég furcsa dolgok jönnének ki. Azzal a feltett szándékkal vágtam bele ebbe a megbízásba, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy meg legyenek elégedve a munkámmal, de most nem tudom, tehetek-e egyáltalán olyasmit, ami jó nekik.
A felsorolt kifogások egyébként sem állják meg a helyüket, mivel a csoportból senki sem panaszkodott különösebben; néhányan szóltak, hogy az előadó személyes történeteit is fordítsam le, amit eleinte nem tartottam szükségesnek, mivel semmi közük nem volt a témához, de azt mondták, a többi jó, és a beszédem sem túl gyors. Így az első szünet után már ezeket is fordítottam, és amikor ebédszünetben ismét beszédbe elegyedtem a résztvevőkkel, már mindenki elégedett volt a tolmácsolással. Sajnálatos módon azonban nemcsak az ő véleményük számít – a tanfolyam résztvevőin kívül még bent ült egy pasi, aki a cégnél dolgozik, és azt figyelte, hogy hogyan végzem a munkám. Ezzel még nem lett volna különösebb gondom, elvégre természetes, hogy egy cég szeretné ellenőrizni, mennyire jól dolgoznak az alkalmazottai (bár tekintve a körülményeket, amelyek között a megbízást kaptam, az ő esetükben nem vagyok annyira biztos), de ő időnként bele is szólt, és a legkevésbé sem mutatkozott együttműködőnek. Ezek után nem csoda, ha cseppet sem találom szimpatikusnak. Csak azt nem értem, ha jól tud angolul és ez a szakterülete, miért nem ő fordít a tanfolyamon. Akkor még fizetniük sem kellene külön egy tolmácsnak és egy közvetítő cégnek, és biztosan szakszerű tolmácsolást is kapnának. Ez nemcsak a cégnek lenne kifizetődő, de én is örülnék neki; most hogy véget ért a munkanap és már tudom, mire vállalkoztam, talán jobb lett volna, ha azonnal nemet mondok az ajánlatra és másra hagyom a megtisztelő feladatot. Őszintén szólva nem az volt életem álma, hogy egyszerre többfelé figyelve, oda-vissza fordítva dolgozzak egész nap, miközben többen árgus szemekkel figyelik, mit csinálok, különös tekintettel a mindenbe belekötő pasira, én pedig tudom, nem hibázhatok, és még gondolkodni sincs időm. Folyt. köv. holnap…