Rózsa Niki

Még mindig semmi válasz, legalább annyi, hogy „bocs, nem kellesz a cégnek”. Miért nem képesek ezt a pár szót bepötyögni, vagy legalább egy formalevelet küldeni? Nem igényel többet egy percnél. Rengeteg cégnek küldtem már önéletrajzot, de alig néhányan vették a fáradtságot, hogy közöljék, nem felelek meg nekik. De azért alkalmazzák a HR-eseket, hogy a hasonló ügyeket intézzék, úgyhogy nem tudom, miért jelent ez gondot.
Mindenesetre amíg valahonnan hajlandók visszajelezni és egy esélyt adni, hogy nem túl bőséges tapasztalatom ellenére bizonyíthassam alkalmasságom, szorgalmasan folytatom a munkahelykeresést és ostromlom a cégeket önéletrajzokkal. Kizárt, hogy egy olyan világvárosban, mint Budapest, ami az általános vélekedés szerint tele van álláslehetőséggel, ne találjak semmit, ami megfelelő lenne – ismételgetem magamban, miközben újabb cég honlapjára keresek rá. De mi van, ha én leszek az egyetlen, aki még egy ekkora nagyvárosban sem képes munkát találni? – szólal meg egy kis hang valahol legbelül. Próbálom elhallgattatni, győzködve magam, hogy ha másnak sikerült, nekem is fog, de ez az idegesítő hangocska csak nem hagy nyugodni. Tényleg, mi lesz, ha senki nem fog alkalmazni, és életem végéig munkanélküliként kell tengődnöm valami világtól elhagyott helyen, egyetlen fillér nélkül? Végig kell néznem, ahogy mindenki remek állásokat kap és csodás karriert fut be, csak én leszek munka nélkül, kiszolgáltatva a társadalomnak. Úgy fognak ismerni, mint „A világ legszerencsétlenebbje, aki egy egyszerű állást sem képes megszerezni”, és gúnyolódások céltáblája leszek egész életemben. Szép kilátások így huszonnyolc évesen.

Tudtam, hogy valami hiányzik a napból… Éppen pakolok a holnapi visszaútra, hogy ne hagyjam utolsó pillanatra, amikor átjön nagybátyám. Eredetileg Anyuhoz, de ha már ott van, nem hagyná ki az alkalmat, hogy engem szívasson.
- Még mindig nincs állásod? – tör rám, még mielőtt annyit mondhatnék, hogy „szia”. – Hogy képzeled így az életet? Vagy azt gondolod, hogy mindig támogatni fognak? Mert akkor tévedsz.
Hát ezt nem hiszem el. Nem találkoztunk már hetek óta, az új évben most látom először, de az első hozzám intézett mondata még véletlenül sem az, hogy „Boldog új évet”, vagy „Örülök hogy látlak”, esetleg „Gyakrabban is járhatnál haza”, hanem megint a munkavállalás szükségességéről szónokol. Tényleg nem képes felfogni, hogy nem jókedvemből vagyok munka nélkül és igazán mindent megteszek, hogy legyen állásom?
- Szia, Laci – erőltetek magamra nyugalmat. Ha kiakadok, amiért nem képesek megérteni, hogy én keresek állást, de nem találok, csak rosszabb lesz; az elmúlt két év tapasztalata ezt mutatja.
- Szóval, még mindig semmi? – folytatja. Ennek komolyan nincs más témája, csak az én csesztetésem állásügyben?
- Nem, még mindig semmi.
- Pedig most már igazán találnod kellene valamit… Mióta is keresel, két éve?
- Igen, két éve – felelem kelletlenül. Nem túl szívderítő bevallani családtagjainknak, hogy évekig tartó próbálkozás dacára sem kellünk sehova.
- Akkor biztosan rosszul csinálsz valamit. Kizárt, hogy ha kitartóan keresel, két év alatt sem sikerül; ennyi idő alatt mindenki talál állást, még a legbutábbak is. – Na kösz, ez kedves. Persze, csak én vagyok olyan béna, hogy egy egyszerű állást sem vagyok képes találni.
- Pedig én igazán mindent megteszek – vágom rá a már megszokott választ, de tudom, semmi értelme; az évek tapasztalatából annyit megtanultam, hogy nem mondhatok olyat, amiből elismernék, hogy talán nem minden teljesen az én hibám, ami ezen a világon történik.
- Ezek szerint mégsem – feleli. – Próbáltál ismerősöknél érdeklődni? Hátha tudnak valamit. – Ez az első értelmes mondata ezen a délutánon.
- Nekem nincsenek olyan ismerőseim, akik tudnak ebben segíteni. – Ha ismernék bárki ilyet, már rég rendes munkahelyen dolgoznék, és engem sem csesztetnének kétheti váltásban, hogy mikor találok már valamit.
- Tegnap láttam egy hirdetést a helyi újságban. Az egyik zalaegerszegi vállalat asszisztenst keres, sürgős belépéssel. Pályázhatnál, hátha sikerül; így rövidesen lehet állásod.
Nem is hangzik rosszul. Mondjuk haza kellene költöznöm és naponta ingáznom, de legalább lenne munkahelyem. Végül megbeszéljük, hogy átküldi a leírást és az elérhetőségeket; elküldöm az önéletrajzom, és még az is lehet, hogy összejön. Meg kell próbálni.

Ismét itthon. Délelőtt bepakoltam néhány dolgot és irány Nyugat-Magyarország. Az a jó a fordítói munkában, hogy ha bármikor eszembe jut valahova elmenni, nem kell szigorú munkaidőhöz tartanom magam, vagy főnökökkel/munkatársakkal egyezkednem, hogy hadd vegyek ki egy szabadnapot. Persze azért valahogy jobban örülnék egy rendes állásnak, de ennek is megvan a maga szépsége. Szeretek itthon lenni, a fővárosi állandó pörgés után ez igazi felüdülés; pár nap, amíg az ember elvonulhat a világtól és feltöltődhet energiával. Csak a húgomat találom idehaza; amíg Anyu hazaér, gyorsan kipakolok.
Nem kell sokáig várnom; percekkel később hallom, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt, ami csak egyet jelent: megjött Anyu. Szokás szerint örül, hogy hazalátogattam… egészen estig. De utána… ismét a már egy éve megszokott jelenet. Az ember békésen baktat lefelé a konyhába, mire azonnal érkezik a támadás.
- Mondd csak, mikor akarsz végre állást keresni?
Már meg sem lepődöm túlságosan; tapasztalatból tudom, mi következik. Újabb kioktatás, mintha attól bármi is változna. Miért gondolja azt mindenki, hogy szórakozás itthon ülni, naphosszat álláskereső oldalakat böngészni, önéletrajzokat küldözgetni, állásinterjúkra járni, hogy aztán közöljék veled, hogy mégsem te vagy, akit akarnak. Vagy ami még jobb, válaszra se méltassanak. Egyszer az a baj, hogy miért jelentkezek mindenhova, ami kicsit is érdekel, utána meg az, hogy miért csak oda küldök önéletrajzot, amivel tényleg szívesen foglalkoznék. Már azt is fontolóra vettem, hogy mindenkit megkérek, írjon egy listát, hogy szerinte milyen helyzetben mit kellene tennem, és majd aszerint fogok élni. Persze egészen biztos, hogy akkor is mindig lesz valami, ami valakinek nem tetszik, így talán mégis jobb, ha senkinek nem akarok megfelelni, csakis magamnak.
- Mert ha nincs tapasztalatod, és már harminc éves vagy, senki nem fog alkalmazni.
Nincs tapasztalatom? Tanítás, fordítás, tolmácsolás, mi ez, ha nem tapasztalat? Bár még nem volt szerencsém abban a megtiszteltetésben, hogy állandó munkahelyem legyen, de tapasztalatot azért szereztem. Persze találnom kell egy állást, ebben igazuk van, de azért egy bizonyos szint alá ne menjünk. Két diplomával az ember ne legyen takarítónő; nem azért tanultam ennyit, hogy a következő harminc évben lépcsőházakat takarítsak. Álláskeresésem kezdetén, amikor láttam egy-egy érdekesnek tűnő személyi asszisztensi állást, családtagjaim azt javasolták, ne jelentkezzek, merthogy ez a gyakorlatban titkárnőt jelent, és én is jobbnak láttam máshol próbálkozni; de a kezdeti sikertelenség után már azt kifogásolták, hogy hallgattam rájuk és nem jelentkeztem titkárnőnek. Majd Anyu felvetette, hogy mégis ezt kellene tennem, mert valahol el kell kezdeni. Valamint hogy rendszeresen látogassam az állásbörzéket, amit meg is tettem, elvégre sose lehet tudni, hol talál rád a megfelelő munkahely, de amikor a sorozatos eredménytelenség hatására végül felhagytam ezzel, nehezményezte, hogy miért nem próbálkozom tovább. De mit keressek a műszaki egyetemen??? Már a nevéből is egyértelműen kitűnik, hogy ezeket az álláslehetőségeket nem bölcsészeknek találták ki. Legalábbis egyszer sem láttam olyan helyet, ahova az EU-és nyelvszakos diplomámmal jelentkezhettem volna. Közgázon is voltam már ilyenen, de kevéssé meglepő módon akkor sem találtam semmi nekem valót. Akkor meg minek járkáljak állásbörzére??? Csak egy elpocsékolt nap… nekünk, bölcsészeknek pedig alig rendeznek ilyet. Így marad az internetes munkakeresés, állásközvetítő szolgálatokkal, személyre szabott ajánlatokat tartalmazó hírlevelekkel. Voltam jó néhány állásinterjún, de vagy nem rám esett a választás, vagy én menekültem el. Az egyiknél előkelő helyen dolgozhattam volna kiemelkedő fizetésért, de már az elején tudtam, hogy a munkaköröm naphosszat tartó telefonálgatásból állna, és abba biztosan beleőrülök. Ezen kívül asszisztensi, fordítói, nyelvtanári munkalehetőségek tucatjai, ahova mind várakozással tele mentem, és mindannyiszor csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy megint nem engem választottak. Anyu szerint iskolában kellene tanítanom, és akkor több magántanítványom is lenne, de ott sem könnyebb állást találni; kivéve persze, ha az igazgató rokona vagy, mert akkor természetesen azonnal akad számodra hely. Titkárnő meg nem leszek, hacsak nagyon nem muszáj; nem tudom elviselni, ha ugráltatnak. Onnan pedig előrelépni sem tudok.
- Pontosan milyen munkára gondoltál?
Tanítani és fordítani szeretnék, de legszívesebben az egyik EU-s intézménynél dolgoznék Brüsszelben, hasznát véve az Európa szakértői diplomámnak. Anyu szerint örökké álmodozni sem lehet, de akkor porosodjak egy állásban, ami egyáltalán nem érdekel, és halálra untat, ahelyett, hogy olyat keresnék, amit igazán örömmel végzek?
- Mert valamit kezdened kell az életeddel.
Éppen azt teszem, csak próbálom megtalálni azt, amivel szívesen foglalkoznék, ahelyett, hogy unalmasabbnál unalmasabb munkáktól szenvedek, amiben semmi kihívás, és az egyetlen, amit szeretek benne, a fizetés.
Ezzel befejezte, úgy érezve, hogy ismét eleget tett szülői kötelességének, miszerint folyamatosan emlékeztetnie kell arra, hogy „márpedig igazán találnod kellene valamit, nem ülhetsz mindig itthon”, mintha az ember hülye lenne, vagy legalábbis süket, és nem tudná, hogy az élet célja egy rendes állást találni és hasznára lenni a társadalomnak. De most újabb két hétig nyugtom lesz a kioktatásoktól.

Gondolhattam volna, hogy ez a napom sem megy zökkenőmentesen. Keresztanyám újabb „sürgős ügyre” hivatkozva meghívott ebédelni. És még csak nem is szólt korábban, hogy betervezhessek valami munkát pont a találkozó időpontjára, hogy aztán nagy sajnálkozások közepette lemondjam az ebédünket. Nem tehetek mást, el kell mennem.

*

Amikor megérkezem az étteremhez, Helga már vár.
- Nikikém, már azt hittem, elvesztél – szólal meg, amint az asztalához érek.
- Itt vagyok, mi olyan fontos? – kérdezem, remélve, hogy hamarosan letudhatom ezt az egészet.
- Niki, előbb együnk, ráérünk.
- Nincs sok időm.
- Arra csak ráérsz, hogy a keresztanyáddal tölts egy délutánt… Tudod, mennyit vigyáztam rád kiskorodban, ennyit igazán megérdemlek.
Áhh, már megint a régi szöveg… Hogy éjszakákon át vigyázott rám; mindig mellettem volt, amikor elkaptam valami betegséget, és a többi, ami miatt a legkevesebb, hogy mindig rendelkezésére állok, valahányszor eszébe jut. Úgy döntök, legjobb, ha belemegyek az ebéd utáni programba, bármi is legyen az… reménykedve, hogy nem egy órákig tartó elfoglaltság elé nézek már megint.
- Na, mi az a halaszthatatlan dolog? – kérdezem, amikor fél órával később kilépünk az étterem ajtaján.
- Mindjárt – feleli, miközben rohamléptekben halad; alig tudom követni. – Itt is vagyunk – áll meg egy épület előtt. Rápillantok, és rögtön tudom, végem van. Ruhaáruház. Atyaég…
- Egy ruhaáruház? – kérdezem, mintha bármi esély lenne rá, hogy az épületen levő felirat egyáltalán nem az áruház jellegét tükrözi, és ez valójában egy könyvesbolt.
- Igen – erősíti meg, miközben bemegyünk. – Tudod, júniusban lesz a barátnőm esküvője, emlékszel, Márti, már beszéltem róla, és tökéletesen akarok kinézni; ki tudja, hol találok egy helyes pasit… és esküvőkön sokan szoktak lenni, nem jelenhetek meg úgy, mint aki most vitte le a szemetet – teszi hozzá, láthatóan mély meggyőződéssel.
- Azért rángattál ide újév másnapján, hogy egy fél év múlva sorra kerülő esküvőre válassz magadnak ruhát? Pasizni nemcsak esküvőkön lehet, de nem hiszem, hogy ezt pont neked kell magyaráznom – fakadok ki. De miért is vagyok meglepve, ő mindig is ilyen volt.
- Jaj, csak fél óra az egész, sietek. – Ebből azonnal tudom, hogy az egész napot itt fogom tölteni. Meglepő módon kezd vonzóvá válni a takarítás.
Beigazolódott a félelmem. A következő négy órát azzal töltöttük, hogy az összes ruhát felpróbálta, ami kicsit is tetszett, esetenként azt is, ami nem, majd „talán a hattal ezelőtti jobban állt, felpróbálom még egyszer… Niki, mit gondolsz?” mondatokkal kergetett az őrületbe. Mit gondoljak? Hogy ez a ruha pont olyan, mint az előző? Én semmi különbséget nem látok, attól eltekintve, hogy ez egy kicsit világosabb zöld. Nem értem, miért van a legtöbb nő annyira megőrülve a ruhákért. Nekem a ruha-és cipővásárlás kész kínszenvedés. Olyannyira, hogy tizenévesen az otthoni áruházak ruha-és cipőrészlegein már jól ismertek, mert amikor Anyunak hatalmas erőfeszítések árán végül sikerült rávennie, hogy menjek és próbáljak fel valamit, folyton az órámat néztem és félpercenként kérdezgettem, hogy mikor lesz már vége. Ezek alapján biztonsággal kijelenthető, hogy tökéletesen hidegen hagy minden, aminek köze van a divathoz, így igazán nem én vagyok a megfelelő személy, akihez hasonló kérdésben fordulni lehet.
- Ez az… Tökéletes. Ebben biztosan találok pasit – térít vissza a valóságba keresztanyám hangja.
- Hát az biztos… - állapítom meg, megpróbálva magamhoz térni a döbbenettől, amit a látvány okozott. Ha felveszi ezt a ruhát, könnyű lesz megtalálni az esküvőn részt vevő összes pasit, egy csoportban Helga körül. Valamint keresztanyámnak két évre bizonyosan meglesz a napi programja.
- Megvegyem? – kérdezi, újra szemügyre véve magát a tükörben.
- Vedd, ez tökéletes – felelem gyorsan, megérezve a lehetőséget, hogy perceken belül véget érhet az újabb ruhavásárlós kaland. Csak nehogy kinézzen egy másikat… Így talán még ma hazajutok.
- Nem gondolod, hogy inkább az a halványpiros…
- Nem, ez tökéletes, ebben észveszejtően nézel ki, mindenki rád fog figyelni, nem a menyasszonyra – próbálom meggyőzni, tudván, hogy egyébként képes lenne további két órát újabb ruhák felpróbálásával tölteni.
Ezzel még ő sem látja értelmét vitatkozni, így hatalmas megkönnyebbülésemre megveszi a ruhát.
Késő délutánra jár, mire elszabadulok. De Helga végre megtalálta a megfelelő öltözéket, és én hazamehetek.

Újév délelőttjén telefoncsörgésre ébredek. – Ki az már megint? – kérdezem félálomban, a telefont keresve, nem túl hízelgő gondolatokkal a hívóról, bárki legyen is az. Nem tanították meg neki gyerekkorában, hogy embertársainkat zaklatni újév hajnalán kimeríti az udvariatlanság fogalmát? Normális ember ilyenkor piheni ki a szilveszteri buli fáradalmait – tapogatózom még mindig készülékem után, amely jellemző módon sehogyan sem akar a kezembe akadni. Egyáltalán miért van fent ilyenkor? Egyetlen barátja sincs és egyedül töltötte a szilvesztert? Ezek után nem is meglepő – állapítom meg, amikor végre megtalálom mobilom. Minek csörög még mindig ez a nyamvadt telefon? – méltatlankodom, amikor még mindig hallom a jellegzetes csengőhangot. – Igaz is, talán fel kellene venni. Igen? – szólok bele, csak hogy kiderüljön, senki nincs a vonal túlsó végén. Tényleg – döbbenek rá – csak az ébresztőóra. Már nem az első ilyen eset, úgyhogy meg sem lepődöm. Hihetetlen, hányszor játszotta már ezt el, és én még mindig telefoncsörgésnek hiszem. De kinek jutott eszébe pont most beállítani, újév van!!! – fakadok ki. – Tényleg, én voltam… - villan be a felismerés. Sóhajtva nyomom le a „Leállít” gombot. Találkoznom kell a keresztanyámmal és magamat ismerve, képes lennék holnapig aludni. De miért kellett pont mostanra megbeszélni… nem igaz, hogy holnap nem ér rá! Azt mondta, „létfontosságú”… El tudom képzelni… olyan életbevágó dilemmák, mint hogy milyen árnyalatú körömlakkot szerezzen be a már meglévő ötvenháromféle zöld mellé, vagy hogy hosszú piros vagy rövid fekete ruhát vegyen fel a másnap esti randijára.
- De Helga, igazán nem érek rá, rengeteg dolgom van – próbáltam kitérni a találkozó elől, amikor tegnap felhívott; de aki ismeri a keresztanyámat, tudja, hogy a munka és ehhez hasonló jelentéktelen elfoglaltságok nem foglalkoztatják túlzottan, ha valami – legalábbis szerinte – hasonlóan fontos gondot szeretne megbeszélni az ember lányával. Most sem kellett csalódnom.
- Nikikém, ez nem tűr halasztást, muszáj találkoznunk. Mit szólnál egy sétához holnap?
Ez rosszul kezdődik. Nikikém, grrr… Huszonnyolc évnyi ismeretség sem volt elég, hogy megtanulja, utálom, ha Nikikéznek? És hogy nem tűr halasztást? Túl régóta ismerem már ahhoz, hogy tudjam, ez a „séta a keresztlánnyal” felvetés egészen másról szól. Most mi lesz, körömlakk, ruha, esetleg cipő? Vagy megint el kell kísérnem fodrászhoz? De ma újév, minden zárva – csillant fel a remény, és hirtelen elöntött a hála mindenki iránt, aki ezt a „nem nyitunk ki újévkor” szabályozást kitalálta. Bár Helgát ismerve, semmiben sem lehet biztos az ember. Még csak belegondolni is rossz… Értem én, hogy szeret velem lenni és érdekli a véleményem, de pont újév délelőttjén??? Ő Anyu barátnője, születésemtől kezdve ismerem és nagyon szeretem, de néha úgy érzem, jobb lenne, ha több időt töltene egyéb, magasabb hőmérsékletű helyeken.
- Rendben, egykor a parkban – feleltem végül, megadva magam a sorsnak. Most kelhetek fel, pedig úgy aludnék még.

0. Álomdiák

Álom, mert ilyen szinte csak a filmekben van; ennek jegyében kapta a nullás sorszámot. Komolyan gondolja a nyelvtanulást, nyelvvizsga vagy külföldi munkavállalás céljából, de használható tudást szeretne és ezért hajlandó dolgozni is. Nem képzeli azt, hogy ha már tanárhoz jár, azzal automatikusan meg van oldva minden, a házi feladat megoldja önmagát, illetve a tudás a levegővel együtt száll a fejébe; tudja, hogy a siker elsősorban rajta múlik. Szorgalmasan gyakorol, sikeres nyelvvizsgát tesz/állást kap külföldön/eléri a célját, amiért elkezdett magánórákra járni; a baráti viszony jellemzően az órák befejeztével is megmarad. Az egyik ok, amiért érdemes tanítani.

1. Reménybeli diák

a. Telefonál, élénken érdeklődik, én válaszolok a kérdéseire, majd pár perc után elköszön azzal, hogy átgondolja és majd még hív. 99%-uk soha többé nem jelentkezik.

b. Telefonál, megbeszélünk egy időpontot, várom, de nem jön el.

c. Telefonál, megbeszélünk egy időpontot, és tényleg eljön, valószínűsítve, hogy nálam fog tanulni. Ő a tényleges diák, bővebben kifejtve lásd alább.

2. Tényleges diák – avagy tipikus indokok egy nyelvóra lemondására

a. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, aztán soha többé nem látom.

b. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, azzal, hogy bizonyos körülmények esetén, úgy mint a gyerek betegsége, nem tud jönni, majd másnap, minő véletlen, megbetegszik a gyerek, diákot meg nem látom többé.

c. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, majd az első óra közepén feláll azzal, hogy amit tanulunk, elfelejtette és inkább átnézi, meg majd telefonál. Ez lefordítva annyit tesz, hogy eszében sincs újra jelentkezni, és soha többé nem látom.

d. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, megtartjuk az első órát, megkérdezem hogy mi az amin esetleg változtassunk, mondja hogy ez így tökéletes, legközelebb mégsem jön el.

e. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, megtartjuk az első órát, megkérdezem hogy mi az amin esetleg változtassunk, mondja hogy ez így tökéletes, majd pár nap múlva közli, hogy talált egy másik tanárt, közelebb a lakásához/munkahelyéhez. Mert célszerűbb először a város másik végén tanárt keresni, majd miután a fél napunkat eltöltöttük utazással, hirtelen és persze teljesen véletlenül felbukkan a semmiből egy tanár, aki hogy-hogy nem, pont a közelben lakik és van is szabad időpont az órarendjében.

f. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, megtartjuk az első órát, megkérdezem hogy mi az amin esetleg változtassunk, mondja hogy ez így tökéletes, majd pár nap múlva közli, hogy megkapta a külföldi állást, amit még korábban megpályázott, így egy héten belül utazik is. Mert nem lett volna több értelme előbb megvárni, hogy megkapja-e a munkát és csak utána nyelvtanárt keresni.

g. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, megtartjuk az első órát, megkérdezem hogy mi az amin esetleg változtassunk, mondja hogy ez így tökéletes, további néhány óra következik, majd szó nélkül eltűnik.

h. Néhány hét/hónap után közli, hogy jók az órák meg minden, de meggondolta magát és nem jön többet; a hirtelen hangulatváltozás oka azóta is rejtély.

És végül, akik nem tűnnek el váratlanul, előzetes értesítéssel vagy szó nélkül…

3. Rendszeresen órára járó diák

a. Szülői nyomásra jár angolra, többnyire a bukás elkerülése céljából; érdeklődés közel nulla, nyelvérzéke kb. mint egy matekkönyvnek, gyakorolni maximum órán hajlandó, motiváláshoz minimum egy amerikai szórakoztató műsor teljes kreatív csapatára szükség lenne. Sikeres nyelvvizsgáig eljuttatni legalább olyan könnyű, mint joghurtot eladni egy könyvesboltban: nem lehetetlen, de komoly erőfeszítést igényel.

b. A nyelvtanulás egyedüli célja a nyelvvizsga megszerzése, többnyire diplomához, utána soha többé nem áll szándékában használni a nyelvet, ennek megfelelően az egyetlen motiváció, hogy mielőbb levizsgázzon és utána örökre elfelejthesse a nyelvtanulást – mintha nem lenne közismert tény, hogy az angollal szinte bárhol elboldogul az ember a világban, illetve sosem lehet tudni, mikor kell az embernek állást váltania, ahol szinte mindig alapkövetelmény az angol nyelv ismerete.

c. A nyelvtanulás célja a nyelvvizsga megszerzése, némi érdeklődést is mutat az angol iránt, de annyira nélkülöz mindenfajta nyelvérzéket, és ezzel párhuzamosan annyira nem figyel még arra sem, amit egyszerűen csak átmásol, hogy egy sikeres nyelvvizsga esélye kb. annyi, mint Paris Hiltonnak doktori címet szerezni a Harvardon – semmi sem lehetetlen, csak kicsit nehezen elképzelhető. De próbálkozni azért lehet.

d. Szintén nyelvvizsga céljából tanul, utána tovább szeretne foglalkozni a nyelvvel, gyakorol is szorgalmasan; aztán hirtelen bejelenti, hogy jelentkezett nyelvvizsgára, amikor még messze nem elegendő hozzá a tudása. Persze nem megy át, amin komolyan meglepődik. Többet nem jön órára, mert ha önhatalmúlag, kellő felkészülés nélkül elmegyünk vizsgázni és nem sikerül, az nyilván a felkészülés hiányosságai miatt történhetett, még véletlenül sem a túl korai időpontválasztás az oka.

e. Komolyan szeretne megtanulni angolul és használni is akarja a nyelvet a jövőben, gyakran külföldi munkavállalás céljából; az egyetlen gond, hogy nem a szorgalmáról híres, pedig ha áldozna rá egy kis energiát, jól meg tudná tanulni a nyelvet. De tényleg, mi a nehéz a nyelvtanulásban, amikor egy sereg eszköz csak arra vár, hogy segítsen ebben? Filmek, dalok, cikkek, beszélgetés anyanyelvűekkel... Matekórán odadobnak az embernek egy feladatot, hogy oldd meg, kreativitás nulla, a nyelveknél viszont a lehetőségek tárháza majdhogynem végtelen. Szeretnék úgy megoldani egy matekpéldát, hogy közben valójában szórakozom...

"Mikor lesz már végre pasid?" "Sikerült már férjhez menned?" "Találhatnál már egy rendes állást..." "Miért nem pénzügy szakra jelentkeztél?" "Miért nem jársz gyakrabban szórakozni?" "Miért nem inkább azzal az orvos sráccal jársz?" - Ha ismerősek ezek a rokonok és ismerősök által előszeretettel hangoztatott okosságok; ha eleged van abból, hogy minden ötven év feletti rokonod első kérdése, amikor meglát, hogy "mikor mész már férjhez"; ha unod már, hogy mindenki jobban tudja, mit kellene tenned; akkor Niki neked szól. Egy lány, aki olyan, mint bármelyikünk; aki a saját igényei és nem mások elvárásai szerint igyekszik élni az életét; aki időnként képes mély depresszióba esni, de egyúttal végtelenül optimista. Ő Niki, a "lány a szomszédból".

Róla szól az írásom; a blogon ebből olvashattok részleteket.