Rózsa Niki

Újabb családi összejövetel, ahol természetesen ismét nem maradhat el rokonaim kedvenc témája, vagyis az én szekálásom munkaügyben. Nagybátyám az utóbbi két évben már tökélyre fejlesztette ennek művészetét, és láthatóan most sem akar csalódást okozni. Átadja a becserélt ajándékkönyvem (a Loire-menti kastélyokról szólót kaptam), de ezzel vége is a kedélyes családi csevegésnek.
- Mikor kezdesz el végre rendesen dolgozni? – vág bele azonnal a közepébe. – Nem várhatod el, hogy édesanyád örökké támogasson.
Megint kezdődik. Mikor látják már be végre, hogy felesleges minden találkozáskor előadni a már unalomig ismert szöveget, szinte szóról szóra megismételve? Magamtól is tudom, hogy az embernek dolgoznia kell, és nem várhatja el mások segítségét. Bár utóbbi rólam igazán nem mondható el, és a legrosszabb indulattal sem lehetne állítani, hogy sok pénzbe kerülök. Arról nem is beszélve, hogy dolgozom, ha nem is keresek annyit, mint egy csúcsvezető.
- Próbálkozom, de tudjátok, milyen nehéz manapság munkát találni? – felelem végül, ki tudja, már hányadszorra.
- Nem nehéz, csak kitartóan kell keresni. Aki akar dolgozni, biztosan talál munkát.
Persze, mert én nem akarok. Már két éve arra várok, hogy az égből az ölembe pottyanjon az álomállás, és csodálkozom, hogy még mindig nincs sehol.
- Két év azért elég kitartó keresés – válaszolom, megpróbálva nyugalmat erőltetni magamra. Semmi értelme ilyesmiken kiakadni, mert úgysem gondolják meg magukat, és csak felidegesítem magam.
- De még mindig nem találtál semmit – állapítja meg a nyilvánvaló tényt.
- Semmi olyat, ami nekem való – helyesbítek.
- És mi a neked való? – kérdezik egy emberként.
- Valami, amit szívesen végzek – felelem, bár két év sikertelen próbálkozás után ez inkább tűnik naiv reménykedésnek, mint elérhető célnak.
- Ne gondold, hogy az első munkádat mindjárt szeretni is fogod – ábrándít ki Anyu. – Nagyon ritka, hogy az ember mindjárt elsőre megtalálja a tökéletes állást.
- Azért olyan lenne jó, amit legalább egy kicsit szeretek, és nem nézem ötpercenként az órát, hogy mikor mehetek már végre haza.
- Most az a legfontosabb, hogy egyáltalán legyen munkád. De ezért tenni is kell.
Tessék, már megint. Úgy beszélnek, mintha naphosszat csak otthon ülnék és keresés helyett várnám, hogy a munkahely találjon meg engem, csak úgy magától.
- Könnyű nektek, amikor egyetem után rögtön hozzátok vágtak egy állást – szembesítem őket a tényekkel. De tényleg: akit diplomázás után azonnal munkahely várt és soha nem kellett önéletrajzok tucatjait küldözgetnie a legkülönbözőbb cégekhez, akik gyakran még válaszolni sem képesek, milyen alapon kritizál? Neki fogalma sincs, milyen nehéz az álláskeresés.
- De azért meg is kellett dolgozni – kontráz rá Anyu. – A tanulmányi eredmény sorrendjében választhattunk munkahelyet, de nekünk nem volt annyi lehetőségünk, mint most nektek.
Jellemző, ebből is azt hozzák ki, hogy ők mennyire zseniálisak, míg én ugye… messze nem érek fel hozzájuk.
- Ettől én még nem találok állást.
- Mert nem küldöd el elég helyre – vágja rá rögtön Laci. – Legalább száz, de inkább kétszáz helyre kell elküldeni, hogy felvegyenek valahova.
- De nincs kétszáz hely, ahova jelentkezhetnék – vetem ellen. – A legtöbb munkához olyan végzettséget szabnak feltételnek, ami nekem nincs. Pedig igazán minden lehetséges helyen keresek.
- Nemcsak a szakterületeden kell keresni – kontráz. – Így persze, hogy nem vesznek fel; több területen kell próbálkozni, és a lehető legjobb helyre jelentkezni.
- Jó, akkor a bölcsész végzettségemmel jelentkezem műszerésznek - felelem kínomban. Ezt komolyan gondolta vagy csak nem jutott eszébe semmi értelmes?
- Ne feleselj – szól közbe Anyu.
- De erre mit mondjak? Amihez nincs meg a végzettségem, oda teljesen felesleges jelentkeznem, mert úgyis a kukában, vagy legalábbis a törölt levelek között végzi az önéletrajzom, akkor meg minek az erőfeszítés?
- Nem csak a hirdetéseket kell nézni, az állások többségét nem itt teszik közzé. Ismerősökön keresztül kell próbálkozni; rajtuk keresztül olyan álláslehetőségekről is tudomást szerezhetsz, amiket nem hirdetnek meg szólal meg ismét nagybátyám.
- Nekem nincsenek ismerőseim, akik segíthetnének megkapni egy állást – közlöm a szomorú valóságot. – De ha az interneten sem találok semmit, és olyan sincs, aki segíthetne, akkor mégis hol próbálkozzak? Az állások többségét rokonoknak, barátoknak adják, még mielőtt meghirdetnék; és mire kikerül az álláskereső oldalakra, már régen megvan rá az ember.
- Ez nem így van – ellenkezik Laci.
- Dehogynem. Barátaim mesélték, és én is így tapasztaltam. De egyáltalán nem meglepő, hogy így működik; az ember nyilván szívesebben vesz fel olyasvalakit, akit ismer, mint egy vadidegent.
- Elküldted oda, amit múltkor mondtam? – kérdezi, a múlt havi hirdetésre utalva, amelyben egy zalaegerszegi céghez kerestek ügyintézőt; nem fűztem hozzá túl sok reményt, de azért jelentkeztem, mondván, akár még be is jöhet, de egyáltalán nem meglepő módon azóta sem jeleztek vissza.
- Igen, már több mint egy hónapja, de még semmi válasz; ami szintén azt valószínűsíti, hogy már azelőtt felvettek valakit, hogy meghirdették volna az állást.
- Vagy csak jobban képzett és több gyakorlattal rendelkező emberek jelentkeztek, így csak őket hívták be állásinterjúra.
Hát persze, megint a régi történet, mely szerint még a sarki fűszeres is előbb kap állást egy valamirevaló cégnél, mint én. A többiek még egy értesítést sem érdemelnek, amelyben tudatják, hogy „Köszönjük jelentkezését, de nem önre esett a választás”. De ha minden normális állást már előre odaadnak a rokonoknak, engem meg be sem hívnak felvételi beszélgetésre, mégis hogy gondolják, hogy valaha is lesz rendes munkahelyem? Mostanában ha az ember nem cégtulajdonos és befolyásos ismerősei sincsenek, lemondhat a jobb munkákról. És persze ki mást hibáztatna már a saját családom is, mint engem, csak mert minden próbálkozás ellenére nem vesznek fel sehova. Tényleg logikus.