Rózsa Niki

Újév délelőttjén telefoncsörgésre ébredek. – Ki az már megint? – kérdezem félálomban, a telefont keresve, nem túl hízelgő gondolatokkal a hívóról, bárki legyen is az. Nem tanították meg neki gyerekkorában, hogy embertársainkat zaklatni újév hajnalán kimeríti az udvariatlanság fogalmát? Normális ember ilyenkor piheni ki a szilveszteri buli fáradalmait – tapogatózom még mindig készülékem után, amely jellemző módon sehogyan sem akar a kezembe akadni. Egyáltalán miért van fent ilyenkor? Egyetlen barátja sincs és egyedül töltötte a szilvesztert? Ezek után nem is meglepő – állapítom meg, amikor végre megtalálom mobilom. Minek csörög még mindig ez a nyamvadt telefon? – méltatlankodom, amikor még mindig hallom a jellegzetes csengőhangot. – Igaz is, talán fel kellene venni. Igen? – szólok bele, csak hogy kiderüljön, senki nincs a vonal túlsó végén. Tényleg – döbbenek rá – csak az ébresztőóra. Már nem az első ilyen eset, úgyhogy meg sem lepődöm. Hihetetlen, hányszor játszotta már ezt el, és én még mindig telefoncsörgésnek hiszem. De kinek jutott eszébe pont most beállítani, újév van!!! – fakadok ki. – Tényleg, én voltam… - villan be a felismerés. Sóhajtva nyomom le a „Leállít” gombot. Találkoznom kell a keresztanyámmal és magamat ismerve, képes lennék holnapig aludni. De miért kellett pont mostanra megbeszélni… nem igaz, hogy holnap nem ér rá! Azt mondta, „létfontosságú”… El tudom képzelni… olyan életbevágó dilemmák, mint hogy milyen árnyalatú körömlakkot szerezzen be a már meglévő ötvenháromféle zöld mellé, vagy hogy hosszú piros vagy rövid fekete ruhát vegyen fel a másnap esti randijára.
- De Helga, igazán nem érek rá, rengeteg dolgom van – próbáltam kitérni a találkozó elől, amikor tegnap felhívott; de aki ismeri a keresztanyámat, tudja, hogy a munka és ehhez hasonló jelentéktelen elfoglaltságok nem foglalkoztatják túlzottan, ha valami – legalábbis szerinte – hasonlóan fontos gondot szeretne megbeszélni az ember lányával. Most sem kellett csalódnom.
- Nikikém, ez nem tűr halasztást, muszáj találkoznunk. Mit szólnál egy sétához holnap?
Ez rosszul kezdődik. Nikikém, grrr… Huszonnyolc évnyi ismeretség sem volt elég, hogy megtanulja, utálom, ha Nikikéznek? És hogy nem tűr halasztást? Túl régóta ismerem már ahhoz, hogy tudjam, ez a „séta a keresztlánnyal” felvetés egészen másról szól. Most mi lesz, körömlakk, ruha, esetleg cipő? Vagy megint el kell kísérnem fodrászhoz? De ma újév, minden zárva – csillant fel a remény, és hirtelen elöntött a hála mindenki iránt, aki ezt a „nem nyitunk ki újévkor” szabályozást kitalálta. Bár Helgát ismerve, semmiben sem lehet biztos az ember. Még csak belegondolni is rossz… Értem én, hogy szeret velem lenni és érdekli a véleményem, de pont újév délelőttjén??? Ő Anyu barátnője, születésemtől kezdve ismerem és nagyon szeretem, de néha úgy érzem, jobb lenne, ha több időt töltene egyéb, magasabb hőmérsékletű helyeken.
- Rendben, egykor a parkban – feleltem végül, megadva magam a sorsnak. Most kelhetek fel, pedig úgy aludnék még.