Rózsa Niki

Még mindig semmi válasz, legalább annyi, hogy „bocs, nem kellesz a cégnek”. Miért nem képesek ezt a pár szót bepötyögni, vagy legalább egy formalevelet küldeni? Nem igényel többet egy percnél. Rengeteg cégnek küldtem már önéletrajzot, de alig néhányan vették a fáradtságot, hogy közöljék, nem felelek meg nekik. De azért alkalmazzák a HR-eseket, hogy a hasonló ügyeket intézzék, úgyhogy nem tudom, miért jelent ez gondot.
Mindenesetre amíg valahonnan hajlandók visszajelezni és egy esélyt adni, hogy nem túl bőséges tapasztalatom ellenére bizonyíthassam alkalmasságom, szorgalmasan folytatom a munkahelykeresést és ostromlom a cégeket önéletrajzokkal. Kizárt, hogy egy olyan világvárosban, mint Budapest, ami az általános vélekedés szerint tele van álláslehetőséggel, ne találjak semmit, ami megfelelő lenne – ismételgetem magamban, miközben újabb cég honlapjára keresek rá. De mi van, ha én leszek az egyetlen, aki még egy ekkora nagyvárosban sem képes munkát találni? – szólal meg egy kis hang valahol legbelül. Próbálom elhallgattatni, győzködve magam, hogy ha másnak sikerült, nekem is fog, de ez az idegesítő hangocska csak nem hagy nyugodni. Tényleg, mi lesz, ha senki nem fog alkalmazni, és életem végéig munkanélküliként kell tengődnöm valami világtól elhagyott helyen, egyetlen fillér nélkül? Végig kell néznem, ahogy mindenki remek állásokat kap és csodás karriert fut be, csak én leszek munka nélkül, kiszolgáltatva a társadalomnak. Úgy fognak ismerni, mint „A világ legszerencsétlenebbje, aki egy egyszerű állást sem képes megszerezni”, és gúnyolódások céltáblája leszek egész életemben. Szép kilátások így huszonnyolc évesen.