Rózsa Niki

Ismét itthon. Délelőtt bepakoltam néhány dolgot és irány Nyugat-Magyarország. Az a jó a fordítói munkában, hogy ha bármikor eszembe jut valahova elmenni, nem kell szigorú munkaidőhöz tartanom magam, vagy főnökökkel/munkatársakkal egyezkednem, hogy hadd vegyek ki egy szabadnapot. Persze azért valahogy jobban örülnék egy rendes állásnak, de ennek is megvan a maga szépsége. Szeretek itthon lenni, a fővárosi állandó pörgés után ez igazi felüdülés; pár nap, amíg az ember elvonulhat a világtól és feltöltődhet energiával. Csak a húgomat találom idehaza; amíg Anyu hazaér, gyorsan kipakolok.
Nem kell sokáig várnom; percekkel később hallom, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt, ami csak egyet jelent: megjött Anyu. Szokás szerint örül, hogy hazalátogattam… egészen estig. De utána… ismét a már egy éve megszokott jelenet. Az ember békésen baktat lefelé a konyhába, mire azonnal érkezik a támadás.
- Mondd csak, mikor akarsz végre állást keresni?
Már meg sem lepődöm túlságosan; tapasztalatból tudom, mi következik. Újabb kioktatás, mintha attól bármi is változna. Miért gondolja azt mindenki, hogy szórakozás itthon ülni, naphosszat álláskereső oldalakat böngészni, önéletrajzokat küldözgetni, állásinterjúkra járni, hogy aztán közöljék veled, hogy mégsem te vagy, akit akarnak. Vagy ami még jobb, válaszra se méltassanak. Egyszer az a baj, hogy miért jelentkezek mindenhova, ami kicsit is érdekel, utána meg az, hogy miért csak oda küldök önéletrajzot, amivel tényleg szívesen foglalkoznék. Már azt is fontolóra vettem, hogy mindenkit megkérek, írjon egy listát, hogy szerinte milyen helyzetben mit kellene tennem, és majd aszerint fogok élni. Persze egészen biztos, hogy akkor is mindig lesz valami, ami valakinek nem tetszik, így talán mégis jobb, ha senkinek nem akarok megfelelni, csakis magamnak.
- Mert ha nincs tapasztalatod, és már harminc éves vagy, senki nem fog alkalmazni.
Nincs tapasztalatom? Tanítás, fordítás, tolmácsolás, mi ez, ha nem tapasztalat? Bár még nem volt szerencsém abban a megtiszteltetésben, hogy állandó munkahelyem legyen, de tapasztalatot azért szereztem. Persze találnom kell egy állást, ebben igazuk van, de azért egy bizonyos szint alá ne menjünk. Két diplomával az ember ne legyen takarítónő; nem azért tanultam ennyit, hogy a következő harminc évben lépcsőházakat takarítsak. Álláskeresésem kezdetén, amikor láttam egy-egy érdekesnek tűnő személyi asszisztensi állást, családtagjaim azt javasolták, ne jelentkezzek, merthogy ez a gyakorlatban titkárnőt jelent, és én is jobbnak láttam máshol próbálkozni; de a kezdeti sikertelenség után már azt kifogásolták, hogy hallgattam rájuk és nem jelentkeztem titkárnőnek. Majd Anyu felvetette, hogy mégis ezt kellene tennem, mert valahol el kell kezdeni. Valamint hogy rendszeresen látogassam az állásbörzéket, amit meg is tettem, elvégre sose lehet tudni, hol talál rád a megfelelő munkahely, de amikor a sorozatos eredménytelenség hatására végül felhagytam ezzel, nehezményezte, hogy miért nem próbálkozom tovább. De mit keressek a műszaki egyetemen??? Már a nevéből is egyértelműen kitűnik, hogy ezeket az álláslehetőségeket nem bölcsészeknek találták ki. Legalábbis egyszer sem láttam olyan helyet, ahova az EU-és nyelvszakos diplomámmal jelentkezhettem volna. Közgázon is voltam már ilyenen, de kevéssé meglepő módon akkor sem találtam semmi nekem valót. Akkor meg minek járkáljak állásbörzére??? Csak egy elpocsékolt nap… nekünk, bölcsészeknek pedig alig rendeznek ilyet. Így marad az internetes munkakeresés, állásközvetítő szolgálatokkal, személyre szabott ajánlatokat tartalmazó hírlevelekkel. Voltam jó néhány állásinterjún, de vagy nem rám esett a választás, vagy én menekültem el. Az egyiknél előkelő helyen dolgozhattam volna kiemelkedő fizetésért, de már az elején tudtam, hogy a munkaköröm naphosszat tartó telefonálgatásból állna, és abba biztosan beleőrülök. Ezen kívül asszisztensi, fordítói, nyelvtanári munkalehetőségek tucatjai, ahova mind várakozással tele mentem, és mindannyiszor csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy megint nem engem választottak. Anyu szerint iskolában kellene tanítanom, és akkor több magántanítványom is lenne, de ott sem könnyebb állást találni; kivéve persze, ha az igazgató rokona vagy, mert akkor természetesen azonnal akad számodra hely. Titkárnő meg nem leszek, hacsak nagyon nem muszáj; nem tudom elviselni, ha ugráltatnak. Onnan pedig előrelépni sem tudok.
- Pontosan milyen munkára gondoltál?
Tanítani és fordítani szeretnék, de legszívesebben az egyik EU-s intézménynél dolgoznék Brüsszelben, hasznát véve az Európa szakértői diplomámnak. Anyu szerint örökké álmodozni sem lehet, de akkor porosodjak egy állásban, ami egyáltalán nem érdekel, és halálra untat, ahelyett, hogy olyat keresnék, amit igazán örömmel végzek?
- Mert valamit kezdened kell az életeddel.
Éppen azt teszem, csak próbálom megtalálni azt, amivel szívesen foglalkoznék, ahelyett, hogy unalmasabbnál unalmasabb munkáktól szenvedek, amiben semmi kihívás, és az egyetlen, amit szeretek benne, a fizetés.
Ezzel befejezte, úgy érezve, hogy ismét eleget tett szülői kötelességének, miszerint folyamatosan emlékeztetnie kell arra, hogy „márpedig igazán találnod kellene valamit, nem ülhetsz mindig itthon”, mintha az ember hülye lenne, vagy legalábbis süket, és nem tudná, hogy az élet célja egy rendes állást találni és hasznára lenni a társadalomnak. De most újabb két hétig nyugtom lesz a kioktatásoktól.